Andy Palacio & The Garifuna Collective: Wátina Andy Palacio felvételeivel úgy tíz éve találkoztam először, de akkoriban teljesen hidegen hagyott. Annak a Punta Rock nevű mozgalomnak volt a részese ő is, amely a belize-i, nicaraguai, hondurasi és guatemalai garifunák zenéit szimpla diszkóvá "mélyítette". A helyi népszerűséghez akkor nem kellett több, de a nemzetközi visszhang elmaradt, mert azért mindennek van határa, még a világzenében is. És ez így volt rendben, lépnie kellett Palaciónak, hál' isten.
Történt aztán, hogy az UNESCO 2001-ben a világ szellemi kulturális örökségének nyilvánította a garifuna nyelvet, táncot és zenét - vagyis azon nyugat-afrikai rabszolgák leszármazottjainak a tradícióit, akiket a XVII. században hurcoltak a spanyolok a karib-tengeri Szent Vincent szigetére, majd onnan szétszóródva az őslakók közé olvadtak a környező partvidéken. Mindeközben Palacio egy kifinomult ízlésű producer, Ivan Duran kezébe került, kinek hatására a szintetizátoros-dobgépes gagyizást kihagyták a buliból. Maradtak az ősi ritmusok, dobokkal és gitárokkal, a garifuna dalnokok idősebb és ifjabb mestereivel, és láss csodát, mintha mézes pálinkában úsznánk, olyan édes bódulattal jár ez a spiritualitás. Együtt szerethető benne a nyugat-afrikai, a latin és a karibi tánczene, immár a maga igaz mélységében, és nincs kiemelés, nincs kivétel: ez a lemez tetőtől talpig gyönyör. (Cumbancha, 2007) *****
Ibrahim Ferrer: Mi Sue„o Ez lett a vége, ez a szomorkás-szép boleróalbum. A történet ismert, de hadd vegyük át még utoljára. Ibrahim Ferrer a Santiago közeli San Luisban született 1927-ben. Miután elveszítette édesanyját, az utcán énekelt, aztán Havannába költözött, ahol harminc évig húzta a Los Bocucos együttessel, holott nem sok öröme telt benne: neki csak a tempósabb son és guaracha dalokból jutott, azt nem engedték, hogy megmutassa kedvenc boleróit is.
Így jött el 1991, amikor váltott - onnantól inkább cipőt tisztított és lottószelvényeket meg mogyorót árult. Így akadt rá Juan d'Marcos, aki Ry Cooder megbízásából a Buena Vista Social Clubhoz egy régi vágású énekest keresett. A többi már bizonyára a szemünk előtt pereg: amikor Wim Wenders a Buena Vista Social Club című filmjét forgatta, Ferrer első szólólemezének a munkálatai folytak éppen.
Ami pedig az álmok álmát illeti, 2005-re annak is eljött az ideje. Az a lassú ütemű, spanyol tánczene, amit bolerónak hívunk, a XX. század elején hódította meg Latin-Amerikát. Csak egy gitár kellett hozzá meg egy hang, aminek hinni lehet, amikor az örök, vagyis viszonzatlan szerelemről, a túláradó örömről és a kibírhatatlan fájdalomról szól. Ilyen szentimentális dalokból, a kubai bolerók örökzöldjeiből állt össze Ferrer utolsó albuma, amit néhány héttel a halála előtt, 2005 májusában a Művészetek Palotájában hallhattunk tőle. Emlékszem, akkor már egy orvos is tagja volt a kíséretének, a régi cimborák, a bőgős Cachaito López, a trombitás Manuel 'Guajiro' Mirabal, a gitáros Manuel Galbán és az ifjú zongorista, Roberto Fonseca mellett. Az öltözőben oxigénpalack, no nem, mintha Ferrernek extra igényei lettek volnaÉ
Ebből a lemezből könnyen kihallatszik mindez az egész. Csupa szívügy, a vágyakozás innenső és túlsó partján, no és annak a törékeny hajszálnak a mentén, ami olykor a cipőtisztítás és a világhír közé szorul. (World Circuit/BMG SONY, 2007) *****
Benjamín Escoriza: Alevanta! Nálunk is többször járt, s népszerű volt méltán az a madridi zenekar, mely Spanyolország legdélibb városa, a Marokkó közeli Tarifa rádióállomásáról nevezte el magát. Hogy a tarifai rádióban mi volt a menő, azzal ugyan nem volt tisztában, de el tudta képzelni: bizonyára olyan zenék, melyekben egyszerre tükröződik az andalúziai és a mór hagyomány.
Ez a Radio Tarifa 1991-től 2006-ig három stúdió- és egy koncertalbumot (Rumba Argelina, Temporal, Cruzando El Río, illetve Fiebre) jelentetett meg, azzal a nemes küldetéssel, hogy újra összegyúrja azokat az európai és arab zenei elemeket, amiket a történelem szétkaszabolt. Ez a gyúrás ment is a Radio Tarifának rendesen: a középkortól az elektronikáig, a naytől a buzukiig, Andalúziától Egyiptomig, a szefárd daloktól a rumbáig, s így tovább. Csakhogy tavaly, szinte észrevétlen titokban, megszűnt a zenekar.
Mit lehet ilyenkor mondaniÉ?
"Meghalt a király, éljenÉ Escoriza!" - próbálkozhatunk e lestrapált közhellyel - elvégre nem másra, mint a Radio Tarifa szólópályára "bukott" énekesére utal. Amikor Escoriza ezeket a dalokat írta, még javában működött a zenekar, szóval nem terheli semmi túlfűtött ambíció. Azért meg, hogy nem hagyta veszni: hál' isten.
Így aztán aligha meglepő, hogy az Alevanta! majdnem úgy fest, mint egy Radio Tarifa-album. Persze csak majdnem. Escoriza ezúttal nyersebbre-mélyebbre furakodott a flamencóban, és ezt igazán jól tette, a maga "határtalan" módján: "oda nem illő" harmóniummal, harmonikával, tablával, fúvósokkal. Az olyan számokért, mint a lemezt indító Carambola és Paquita La Guapa, már megérte az egész, elnézők lehetünk egy-egy haloványabb popdallal, rumbával... (Riverboat Records/World Music Network/IndieGo, 2007) ****
