Szenzációt egy másik lépésével keltett: a 2010-es évek elején úgy döntött, hogy megméretteti magát a 2012-es választáson, hogy Szenegál elnöke lehessen.
Hogy aztán formai okokra - az érvényes aláírások számára - hivatkozva miként fúrták meg a jelölését, az egy külön sztori; lényeg a lényeg: Abdoul Mbaye kormányában Youssou a turizmusért és a kultúráért felelős miniszter lett. Egy bő éven át, 2013 szeptemberéig, amikor is (a napokban leváltott) Aminata Touré alakított kormányt.
Zűrös helynek tűnik ez a Szenegál, de ez most nem tartozik ide.
Illetve nagyon is ide tartozik, ha onnan nézzük, hogy Youssou N'Dour élből egy másik: egy demokratikusabb, modernebb, egészségesebb, vagyis élhetőbb Afrikának szentelte a karrierjét. Amit a szenegáli zenében alkotott, és amit azon túl Szenegálért tett, az együtt indokolja, hogy 2000-ben az fROOTS magazin "az évszázad afrikai művészének" nevezte, majd a BBC Afrika hangja címmel forgatott róla dokumentumfilmet.
Ha dióhéjban is, de kezdjük a zenével!
Az 1959-ben született Youssou N'Dour "történelmi tette" a szenegáli városi tánczene, a mbalax megteremtése volt. Tette ezt a hetvenes évek végén, azzal az elhivatottsággal, hogy az addig uralkodó latin tánczenék helyére a volof hagyományon alapuló, de a modern nagyvárosi életre reflektáló tánczene léphessen. A hetvenes évek közepén még maga is rumbát játszott a Super Diamono együttessel, ám miután átigazolt a Star Bandbe, elérkezett az idő... A Star Bandből előbb Étoile de Dakar lett, aztán Super Étoile de Dakar, immár az ő útmutatásával.
A tradicionális dobok komplex ritmusára épített, a gitárokat és a billentyűket előre, a fúvósokat pedig hátrébb tolta. Engedte, hogy megérintse a soul és a funky, de arra nagyon figyelt, hogy a dalszövegek a fiatalokat izgató helyi ügyekről (emigráció, urbanizáció, apartheid, szabadságjogok, történelmi alakok) szóljanak.
És persze az volt a fixa ideája, hogy az afrikai popzene a nyugatihoz hasonlóan népszerű legyen. ' maga pedig olyan király, mint, mondjuk, Elton John vagy a harmadik világból Bob Marley.
Valójában egyik sem jött be, de ez végül is nem olyan nagy dráma. Hiszen ahhoz, hogy a nemzetközi popsztárokéval vetekedő rangja és piaca legyen, éppen azt a sűrű ritmust kellett volna feladnia, amin a zenéje alapult. Amiként az egyetlen világslágere, a 94-ben Neneh Cherryvel énekelt 7 Seconds és a Grammy-díjas - a szenegáli szufi közösség alapítója, Amadou Bamba előtt tisztelgő - Egypt című albuma is "mentes" volt a mbalaxtól. És amiként a nyolcvanas években is arra kényszerült, hogy ugyanazt az anyagot más keverésben dobja piacra odahaza, mint Nyugaton. (Amúgy épp ilyen kompromisszumokra kényszerült Mory Kante, Baaba Maal és Salif Keita is a nyugat-afrikai istenek közül.)
Ami az érem másik oldalát, Youssou társadalmi elkötelezettségét illeti, abból már 1988-ban kóstolót kaptunk: az ő zenekara nyitotta meg a Human Rights Now! budapesti koncertjét a Népstadionban (Peter Gabriel, Sting, Tracy Chapman, Bruce Springsteen és mások előtt). Azóta nagykövete a FAO-nak, az UNICEF-nek, a malária megszüntetéséért kampányoló társaságnak, támogatja a Vöröskeresztet, de az előadó-művészettel összeegyeztethetetlen "direkt" politizálástól az utóbbi évekig távol tartotta magát.
Szerencsére 2013 októberében - azaz egy hónappal a minisztersége után - már újra játszhatott Párizsban, ezen a nyáron pedig előbb Európában, majd az Egyesült Államokban turnézik.
A VeszprémFesten már túl van.
A mai, teljes felállású Super Étoile de Dakarral érkezett, négy ütőssel, három gitárossal, két vokalistával, egy szaxofonossal, egy szintissel és egy táncossal. A klasszikusok közül a Bamba, a Nelson Mandela, a Set és a 7 Seconds, az újabb időkből a Beykat, a Birima, a New Africa és a Sama Gámmu került terítékre. A 7 Seconds kapott egy agyas raggás fordulatot, a New Africa pedig eleve atmoszferikus, de különben egy kóser mbalaxkoncert élvezői és/vagy tanúi lehettünk.
Youssou életműve a mbalaxnál jóval több réteget tartalmaz, vagyis a lírai, balladisztikus dalai éppúgy kimaradtak a programból, mint az "egyiptomi" darabok és a reggae-k. Ha mód lett volna végigtáncolni a bulit, az bizonyára nagyot lendített volna az ügyön - a ráadás kezdetén buzdították is erre a közönséget, de aztán leült megint...
Így, ülve számomra főleg az jelentett csodát, amit a négy ütős művelt - ahhoz fogható töménységhez még nem volt szerencsém ebben a műfajban. De lényegében úgy kiváló a zenekar, ahogy van, már amikor zenél, és nem a szórakoztatóipar vásári eszköztárával operál.
Most kissé túllőttek a célon. Legalábbis nekem fogalmam sem volt, hogy miért kell minden szám után elmondani, hogy "kezeket fel", vagy hogy most "énekeljük együtt", és hogy "az emberek minisztere, Youssou N'Dour következik Nyugat-Afrikából". De tényleg, minden szám után...
Mint valami ócska cirkuszban.
Miközben pontosan hallani, hogy mi minden szorult Youssou tényleg elképesztő hangjába.
A végén azt a számot konferálta be, ami a Boldog vagyok címet kapta. "Én boldog vagyok, mi boldogok vagyunk!" - mondta. Majd rögtön rákérdezett: "Ti is boldogok vagytok?"
"Boldogok vagyunk!" - ujjongott Veszprém, ahogy azt ilyenkor kell.
Talán csak én éreztem olyan szomorúnak magam.
Veszprém, július 19.
