Az összetéveszthetetlenül szép énekhanggal megáldott előadó, akiről még a szaksajtó sem tudta eldönteni, hogy az oroszosan vadromantikus Nika Roza Danilova (ahogy interjúiban állítja) vagy a sokkal prózaibb Nicole Hummel az eredeti neve, gyakran a rajongóit is zavarba hozza. A kis kiadóknál (leginkább a Sacred Bonesnál) készített jobbnál jobb lemezeivel (The Spoils, 2009; Stridulum II, 2010; Conatus, 2011) feltűnő művész ugyanis három éve átszerződött a jóval nagyobb címkének számító Mute-hoz, és ott készítette el a személyes R&B-hősei által is inspirált Taigát. De miután a nagy befutás elmaradt, visszatért a borultabb zenei gyökerekhez és régi kiadójához, összerakott egy telivér dark/goth/elektro/indusztriál albumot, amelyről persze nem hiányoznak az intimebb, bensőségesebb, néha szinte himnikus pillanatok sem. A Doma felütése pravoszláv egyházi kórust idéz, ám az Exhumed csontig hatoló ipari zaja figyelmeztet arra, hogy ezúttal nem lesz se kegyelem, se kompromisszum. Az Okovi (oroszul: béklyók, bilincsek) a számadás, a szembenézés lemeze Zola Jesus számára. Ugyanakkor a néha kissé szomorú, de ezzel együtt nagyon erős dalok között olyan tökéletes darabok is akadnak, mint a Siphon vagy a maga posztpunk/szintiwave módján akár tánczeneként is működő Veka. Zola Jesus ugyanakkor sok tekintetben a Siouxsie-iskola legjobb tanulója, a Wiseblood vagy pláne a Remains a maga nemében tökéletes goth-pop, akár slágerek is lehetnének. De hát tudjuk, most nem ilyen időket élünk.
Sacred Bones, 2017
