Bár mostanában mintha kéthetente megjelenne egy szenzációs leleplező cikk arról, hogy az emberek XIV. Lajos udvarában nem fürödtek, hisz eleve a vizet is csak a francia forradalom alatt találták fel a derék és higiénikus polgártársak, azért más is történt Párizsban és Versailles-ban, már azon kívül, hogy mindenki álló nap a parókája alatt kergette a tetveket.
A Napkirály véghetetlen országlása alatt például hatalmasat ment a balett, az opera, meg az operabalett, ez a tündöklően kaotikus, és még annál látványosabb zenés-táncos-színházas, összművészeti barokkmusical, ami az antik műveltség legjavát keresztezte a direkt politikai propagandával, és amiben profi előadók és kevésbé profi, ám nagyon igyekvő előkelőségek vonultak fel mindenféle
fantasztikus jelmezekben, még fantasztikusabb díszletek között, nem ritkán tíz órán keresztül.
Az abszolút monarchia Lennon-McCartney-ja (vagy inkább Elton-Taupinja), a Lully-Moliére páros futószalagon szállította a bombaslágereket, a színpadon elfeledett isteneknek és barbár haduraknak maszkírozott udvaroncok vonaglottak, miközben szárnyaltak a szárnykürtök, és maga az uralkodó is előszeretettel öltötte fel az aranyozott platformcipőt és a pogány fejdíszt egy-egy jobb szerep kedvéért, amíg nem lett olyan kövér, hogy már nem tudta kivágni az entrechat-quatre-t.
| ||
Abban a korszakban, amikor a műkedvelő arisztokraták felé irányuló reflektorfény fokozatosan a hivatásos előadóművészek felé tolódott, Marie-Louise Desmatins volt a műfaj legünnepeltebb sztárja. A művésznő (egyébként Claude Desmatins királyi hegedűs lánya, illetve az udvari táncmester Pierre Beauchamp unokahúga) képzett táncosként és drámai szoprándívaként a balett és az opera világában egyaránt otthonosan mozgott, tehetsége mellett fejedelemasszonyi termetével és sugárzó szépségével bűvölte el a művelt közönséget, valamint azzal az egyedülálló képességével, hogy egyszerre tudott énekelni és táncolni – bár az is lehet, hogy csak felváltva.
Ennek ellenére sajnos a lexikonok eléggé szűkszavúan emlékeznek meg róla: 1670-ban született, 12 évesen debütált a Persée-ben, játszott egy csomó darabban, amelyekre nyilván csak az igazán elkötelezett és igazán öreg zenebarátok emlékeznek (nekik nyilván nem kell magyaráznom, micsoda felejthetetlen alakítást nyújtott az Achille et Polyxène-ben, a Bellérophonban vagy az Énée et Lavinie-ben!), nagy erőssége volt, hogy tudott gyengéd, érzelmes, dühös és drámai is lenni a színpadon, ám 1708-ban, mindössze 38 évesen visszavonult, és nem sokkal utána meg is halt.
Általában azt is hozzáteszik még ezek a lexikonok, de tényleg csak nagyon tapintatosan, hogy talán bizonyos súlyproblémák miatt kellet előbb a tánctól, majd az énekléstől is búcsút vennie a művésznőnek, akárcsak királyi kollégájának. Ez amúgy valami népbetegség lehetett akkoriban az előadóművészek körében, mert a Lully elleni mérgezéses merényletbe is belekeveredő énekesnő, Marie Aubry is azon a ponton szállt ki végleg a szórakoztatóiparból, amikor már vonszolni sem tudta magát.
Szóval hivatalosan ennyit tudunk. De azért van még más is. 1711-ben, Desmatins halála után pár évvel megjelent egy titokzatos, kis példányszámú könyv, regény vagy pamflet, a korai fantasztikus irodalom egyik figyelemre méltó darabja, a La Musique du Diable, egy Robert le Turc álnevű (?) illető tollából. A szerző már az elején bevallja, hogy műve „valószínűséggel kellemesen kevert kitaláció”, ami annyiból mindenképpen helytálló, hogy a könyv Marie-Louise Desmatins (és egyéb elhunyt hírességek) pokolbéli bolyongásait követi nyomon, amiről nyilván kevés első kézből származó tapasztalata lehetett az írónak.
Ugyanakkor, ha hitelt adunk az énekeső utolsó földi napjait megörökítő részeknek (és miért ne?), vagy esetleg az azokat inspiráló párizsi pletykáknak, úgy a művésznőt alighanem
a plasztikai sebészet első valódi mártírjaként és a radikális gasztronómia egyik úttörőjeként kell számon tartanunk.
Eszerint Desmatins ugyanis megbízta a főváros legjobb és leggátlástalanabb kirurgusát, hogy távolítsa el róla a felesleges zsírt, ez a művelet pedig aligha lehetett túl gördülékeny abban a korszakban, amikor a rossz közérzetre és fáradékonyságra is sürgős érvágást javasoltak a tudós professzorok. Azonban a vélhetően kisebb vérfürdőbe torkolló műtét állítólag különösebb komplikációk nélkül folyt le, a művésznő pedig természetesen megkapta emlékbe a saját levedlett háját, amivel ekkor még talán nem voltak nagy tervei, csak egyszerűen szerette volna, ha mindig ott van vele, elérhető közelségben.
Pár nap lábadozás után viszont nagyszerű ötlete támadt: a sikeres testmódosítás örömére fényes vacsorát szervezett barátainak az otthonában. A nosalty.hu legnyomasztóbb vendégváró finomságait is messze túlszárnyaló menüben volt szafaládé, füstölt kolbász és puding, mind Marie-Louise Desmatins zsírjával elkészítve (egy külön erre a célra felbérelt hentes foglalkozott a titkos összetevővel), a meghívottak pedig mind egyetértettek abban, hogy ilyen ízletes fogásokat még soha nem ettek.
Desmatins-nak egyébként nem ezért a vacsoráért kellett pokolra kerülnie, hanem mert megmérgezte több vetélytársnőjét, nemi bajjal fertőzött meg befolyásos politikusokat, házasságokat tett tönkre, savat öntött egy nő arcába, 22 éve nem gyónt, otthonában is viselte színpadi kosztümjeit és volt négy abortusza – legalábbis Robert le Turc szerint.
| ||
A nő aztán a pokolban még részt vesz egy furcsa koncerten, amin Lully vezényli a király legnevezetesebb énekmestereit, akik oroszlánfókákká változva adnak elő kakofón kórusműveket a Sátánnak, és más furcsaságok is történnek vele, de ezeket már tényleg nehéz elhinni.
Desmantis 1708-ban hunyt el, a könyv szernt a plasztikai műtét szövődményeibe halt bele.
A La Musique du Diable sajnos nincs fent az interneten, pláne angolul, de ha valakit érdekelne, pár száz euróért már elvileg meg lehet venni, illetve Ilias Chrissochoidis csodás és kimerítő esszéjében is vannak belőle hosszabb részletek.
