Napóleon negyvenévesen is hibátlanul hozta az idoljáért rajongó tini szerepét, a német szellemi óriás legnagyobb örömére. Egy nagyszabású találkozás krónikája.

Nagy emberek kevésbé nagyszabású, esetleg tökéletesen indokolatlan és értelmetlen, ám azért egészen szórakoztató találkozásaival már mi is foglalkoztunk párszor ezen a blogon: Maupassant és Swinburne például pucér német férfiak fotóit nézegették, aztán megettek egy majmot, George Sand pedig Merimée-vel akadt össze az ágyban, de a dolognak elég csúnya vége lett. Akkor sem világította be Európa egét valami mennyei tűzijáték dicsfénye, amikor Johann Wolfgang von Goethe művész úr, az ezeréves német szellem és kultúra fő letéteményese és Bonaparte Napóleon, a remek kalapjairól is ismert hadvezér, konzul, császár, ünnepelt tömeggyilkos, valamint bukott, romantikus hős és afféle meg nem értett művész összefutottak Erfurtban, sőt a felek valószínűleg még csak le sem feküdtek egymással, habár nagy örömmel számolnánk be arról, ha így történt volna. De azért érdemes röviden megemlékezni az eseményről.

Goethének már komoly rutinja volt a történelmi jelentőségű találkozásokban, Schillerrel közös nagyszerű produkciójuk például kitűnő alapanyag lehetett volna valami teljesen idióta, a Gálvölgyi–Bajor-párosféle Pasik legszebb napjait idéző szitkomhoz, amihez nem kell más, csak konzervnevetés, egy kanapé és pár felhőtlenül bolondozó, rutinos színművész. Schiller (Forgács Gábor) ugyanis láncdohányos volt és masszív alkoholista, folyton elhagyta a parókáját és nem gombolta be rendesen a gatyáját, míg a beérkezett középkorú Goethe (Reviczky Gábor) pedig maga volt a megtestesült polgári jó modor, aki ki nem állhatta az ilyesmit, ami nyilván számtalan mulatságos helyzetet és félreértést eredményezett a közös munka során, vagy legalábbis így képzeljük.

Ráadásul úgy szólították egymást, hogy kegyelmes úr, illetve doktor úr, ami még viccesebb.

Ugyanakkor Bonaparte Napóleon már korántsem volt ennyire vicces. Fiatalon, valence-i katonatiszt korában, amikor még a korzikai emberevő is szép volt és hamvas, természetesen szenvedélyesen rajongott Az ifjú Wertherért, akárcsak számtalan másik, lobogó hajú, regényírói ambíciókat dédelgető, dúlt kedélyű és szentimentális fiatalember akkoriban. Ez valami olyasféle összeurópai generációs élmény volt, amin minden tisztességes, melankóliára hajlamos embernek át kellett esnie a megfelelően fogékony életkorban, mint a The Queen Is Deaden vagy az In An Aeroplane Over The Sea-n (pont most volt húszéves!).

Szóval Napóleon huszonéves kora óta cipelte magával rendületlenül a Werthert, mint valami kisilabizálhatatlanná mosott, összement zenekaros pólót,

és nyilván már alig várta, hogy a sok egyhangú, rutinszerű hadjárat, fényes győzelem és vérfürdő közepette végre személyesen is megismerhesse kedvenc művészét, ami 1808-ban meg is történt.

Igaz, már csaknem negyvenéves volt ekkoriban, de hát egy igazi, elkötelezett fanboy örökké fanboy marad. A húsz évvel idősebb, udvaronchajlamú Goethének sem volt ellenére a találkozás; fiatalon ivócimborája volt a weimari nagyhercegnek, felnézett Nagy Frigyesre, hitt a francia szellemben, Napóleonban pedig régi vágású felvilágosult monarchát látott, és egyébként is hízelgett neki a befolyásos emberek rajongása és barátsága.

A két nagyszerű férfiú a leigázott Poroszországban, a Weimarhoz közeli Erfurtban talált egymásra, természetesen Napóleon kezdeményezésére, aki mögül eddigre már kihátrált például a Goethénél is csodásabb Chateaubriand, úgyhogy igyekezett valamiféle irodalmi hátországot is építeni. A császár valószínűleg nem akart mindjárt hibbant rajongóként bemutatkozni, úgyhogy nem sikoltozva, hanem csak szép nyugodtan, ebéd közben, Talleyrand társaságában fogadta az írót, de nem sokáig tudta megőrizni a hidegvérét.

Először Goethe külsejét méltatta, hogy a korához képest milyen jól néz ki (hatvan körül volt ekkoriban, és tényleg jól nézett ki!),

majd Voltaire Mahometjére terelődött a szó (Napóleon szerint gyönge), de aztán csakhamar kikötöttek a Werthernél, ami bizonyára a császár egyik kedvenc beszédtémája lehetett, és azon sem lepődnénk meg, ha a szívéhez legközelebb álló részeket ott helyben fejből recitálta volna a lenyűgözött Goethének. Aztán azt javasolta, hogy írjon drámát Julius Caesarról (akit mindketten imádtak), meghívta színházba, majd még Párizsba is az agg költőt, aki ekkor már teljesen meg volt véve, pláne, hogy pár nappal később még becsületrendet is kapott.

Goethe valamivel később Beethovennel is találkozott egy Teplice nevű bájos kis fürdővárosban, majd miután kölcsönös, soha nem múló rajongásukról biztosították egymást, össze is vesztek azon, hogy az író túl mélyen hajolt meg valami herceg előtt. Akkor Napóleon már Oroszországban fagyoskodott, Beethoven meg már rég túlesett az Eroicán, és amúgy is tök süket volt szegény.