Kontroll Csoport: Eladom
854 ezer 523 megtekintés, 390 hüvelykujj föl, 41 le – nem, ezek nem a Kontroll Csoport 1991-es Napnap Fesztiválon rögzített fellépésének nézettségi adatai, hanem egy online adok-veszek hely, a Jófogás.hu reklámfilmjének YouTube-számai. Amikor ezt írom. Mire olvassátok, tán millióan látták. Akad kommentelő, aki már a tévében is utálta (de a neten is rákeresett), más élvezi idióta humorát („>Eladom az óvodás kisfiam bugyikék polietilén csúszásgátlós hápikacsás kiskádját!< LOL”). Azonban láthatólag nem tudják: ez egy átalakított Kontroll-szám.
Mámorító erejű kinyilatkoztatás volt ez 1981-ben. A kisebb-nagyobb megalkuvások korában egy ismeretlen zenekartól megtanulhattuk: nincs fontosabb a szellemi függetlenség megőrzésénél. A Kontroll mindvégig ehhez tartotta magát.
Amint meghallottam a szám viccesre vett reklámváltozatát (természetesen a legsúlyosabb sorok nélkül: „eladom a testem / az eszemet nem / azt nem adom / eliszom inkább, eliszom”), mérges és szomorú lettem. Haragom azóta elpárolgott, szomorúságom nem egészen. Beláttam, hiába érzem enyémnek a számot (mert szeretem, mert fontos volt nekem), nincs jogom elvitatni szerzőjétől, Kistamás Lászlótól, hogy azt tegyen vele, amit akar (legfeljebb a zenekar többi tagjával van megbeszélnivalója). Sajnálhatom, hogy kiforgatták eredeti értelméből, de folyton arra gondolok: nem jókedvében járulhatott hozzá. Ha úgy hozta az élet, hogy rákényszerült, akkor félő: épp olyan kétségbeejtő helyzetbe kerülhetett anyagilag, mint amilyenről a dal eredeti változata tudósít. S ha az eladással megoldotta, hát jó.
Most, amíg még friss a reklámfilm, óhatatlanul elnyomja a Kontroll eredetijét. De hosszabb távon nem semmisíti meg. A Should I Stay Or Should I Go című Clash-szám sem értéktelenedett el attól, hogy Levi’s farmert hirdettek vele. David Bowie Space Oddityjét sem ölte meg, hogy Lincoln autót reklámozott vele Cat Power. Vagy a We Will Rock You: a Pepsit népszerűsítette vele Britney Spears, Pink és Beyonce, de ettől az még a Queené. Bízom benne, hogy a Kontroll Csoport száma túléli a metamorfózist, és remélem, hogy a reklámfilm millióhoz közeli nézőjéből mind többen lesznek kíváncsiak az eredetire is.
Cabaret: Money
A színpadon a fantasztikus Miss Sally Bowles!
Vagyis Liza Minnelli, a konferanszié szerepében pedig Joel Gray. A filmmusical műfajának klasszikus momentuma, ahogy a fasizálódó Berlin egyik dekadens mulatójában előadják a pénz mindenható erejének dalát. A pénz gyógyír a gazdagok magányára, a pap meg hiába prédikál szeretetet a szegénynek, pénz nélkül fagyoskodás és éhínség a sora, ráadásul a szeretet/szerelem is elillan az ablakon át. „Márka, jen, dolcsi vagy font / Az a csilingelő, csörgő hang / A pénz forgatja a világot” – így a refrén. A világforgatáshoz persze papír-, de még inkább számlapénzek milliói, milliárdjai kellenek, viszont számlapénzt vagy értékpapírt aligha lehet olyan murisan ordenáré módon megkoreografálni, mint a gatyában vagy melltartóban megcsörgetett aprót.
Bob Fosse 1972-ben vitte nyolc Oscar-díjat begyűjtő filmre az 1966-os Broadway-premier után több, mint ezerszer előadott musicalt, a zeneszerző John Kander és a szövegíró Fred Ebb darabját, akik pedig Christopher Isherwood könyve, az Isten veled, Berlin alapján dolgoztak. Az 1929–33 között Berlinben élt angol író még „csak” a nácizmus előérzetét rögzíthette, Kander, Ebb és Fosse a végkifejlet ismeretében alkotott – így nézzük mi is.
Tiny Grimes: Romance Without Finance
Vajon merre vezethetett Isherwood és a Cabaret hőseinek útja, mi lett a sorsuk a front különböző oldalain, egyáltalán, éltek-e 1944–45-ben? Fantáziálgathatunk, fiktív alakok. Akárhogy is, a Cabaret-jelenet után érdekes összehasonlítást kínál ez az 1945-ös felvétel – nevezhetnénk ősklipnek is: playbacknek látszó felvétel egy lokálnak látszó helyen. De a zene és a zenekar valóságos.
Tiny Grimes a korszak elismert gitárosa volt, 1943–44-ben Art Tatum triójában játszott. Saját zenekara első lemezfelvételeinek egyike, a Romance Without Finance 1944-ben készült, altszaxofonon a 24 éves Charlie Parker játszik. Itt a zenekarvezető énekel, a klipen viszont egy énekesnő (a nevét nem tudom) közli a játékszabályokat: a románc nem működik megfelelő financiális alapok nélkül. Partnere bólogat, szó nélkül tudomásul veszi a feltételeket, majd a szélesen vigyorgó Tiny Grimes gitárszólója alatt megcsillantja tánctudását, 1.44-nél breakfigurát megelőlegező akrobatikával, hátha ez is elég. A nő mosolyogva kitart anyagi igényei mellett, csórónak lenni nem vicc. Vagy mégis inkább a szívére hallgat? „Tudod, bébi, nem hazudok, mikor azt mondom / Pénz nélkül nincs románc / Kérlek, kérlek, adj abból az aranyból.”
50 évvel később, 1995-ben a Little Feat együttes is csinált egy számot Romance Without Finance címmel. Énekesnőjük, Shaun Murphy alapállása egyértelműen más: „Te jó ég! / Mi köze a pénznek a szerelemhez?”
Barrett Strong: Money (That’s What I Want)
Barrett Strong nem köntörfalaz: a legjobb dolgok az életben ingyen vannak, de azokat vihetik a madarak és méhek, neki pénz kell. Egyenesen közli partnerével: bármilyen élvezetes a szerelme, abból nem tudja kifizetni a számláit, pénzre van szüksége. Igaz, hogy nem lehet pénzért mindent megszerezni, de amit nem lehet, azt használni sem tudja, pénzt akar.
Lényegében ennyi. Plusz egy ütős téma zongorán és gitáron, érmecsilingelés asszociációját keltő csörgődob meg egy női vokállal erősített, mesterkéletlen, kissé rekedtes férfihang – ez adja ki minden idők egyik legidőtállóbb R&B számát. Barrett Strong legelső és legnagyobb slágerét, amelynek bevétele 1960-ban megalapozta a Motown Records szárnyalását. A detroiti lemezcég feje, Barry Gordy egyébként szerzői jogvitába keveredett e szám miatt Stronggal, akinek a keze később már vitathatatlanul benne lesz egy sor Motown-klasszikusban, Norman Whitfield társszerzőjeként (I Heard It Through The Grapevine, Papa Was a Rollin’ Stone, Just My Imagination stb.). De a Moneyban a hang is az övé.
A Money legjobb feldolgozásainak egyikét a saját hangját kereső, amerikai rock & roll és Motown-számokkal edző Beatles követte el 1963-ban, John Lennon rámenős énekével. Ha hallani akarod, ide kattints , ha inkább egy sikoltozásba fulladó felvétel vonz, ide. Ha pedig egyből az ellenpontra is emlékeznél – miszerint a szerelem nem adásvétel tárgya, Paul McCartneyt nem érdekli a pénz –, akkor jöhet az 1964-es Can’t Buy Me Love.
Flying Lizards: Money
A Barrett Strong eredetijét is elhomályosító és a meggazdagodás vágyát őszintén vállaló Beatles-verzió után, az anyagi javakkal szemben a szellemi értékeket favorizáló ellenkulturális közegben nem kis merészség kellett ahhoz, hogy valaki újra hozzányúljon, s bármit hozzá is tegyen a Moneyhoz. A Flying Lizards fényesen megoldotta a feladatot.
Hallani sem lehetett róluk, amíg 1979-ben fel nem szántották a slágerlistát a maguk Money-verziójával, az egyik legjellegzetesebb feldolgozással, amelyet a kortárs zene kísérletező szellemével is kacérkodó new wave produkált. Megőriztek valamennyit az eredeti lüktetéséből, csak épp mechanikus ritmusba szorították bele, a kíséretet preparált hangszerekből kicsalt zajokra cserélték, a szenvedélyes éneket pedig végtelenül idegesítő, szenvtelen énekbeszédre. A zajokért három avantgárd zenész, David Cunningham, David Toop és Steve Beresford felelt, a női hang Deborah Evansé. A posztpunk korszakról író Simon Reynolds mutatott rá, hogy az az eltúlzottan arisztokratikus tónus, amellyel Deborah Evans kifejezésre juttatja, hogy neki igenis és kizárólag a pénz, méghozzá nagyon sok pénz kell, erősen emlékeztetett Margaret Thatcher hanghordozására. Nem véletlen, hogy a Flying Lizards száma néhány hónappal Thatcher első választási győzelme után készült el, mintha a brit társadalmat megosztó monaterista gazdaságpolitikát fordította volna le a popzene nyelvére. (Thatcher és a zene kapcsolatához katt ide.)
S az sem véletlen, hogy számos gazdasági tárgyú tévéműsor, dokumentum-, sőt reklám- és játékfilm zenéjeként is felhasználták.
Pink Floyd: Money
A Beatles és a Flying Lizards között félidőben, 1973-ban a Pink Floyd is megénekelte a pénzt: az üzletileg és kritikailag egyaránt maximálisan teljesítő Dark Side Of The Moon album központi slágerét, a Moneyt Barrett Strong számához hasonlóan ellenállhatatlan, de a pénztárgép csilingelésére épülvén agyafúrtabb ritmus repíti előre. S a dalszöveg is rafináltabban szól a pénzhez fűződő viszonyunkról, önzésről és önzetlenségről, kapzsiságról és kiszolgáltatottságról, adakozásról és tékozlásról.
Felszólító módot és egyes szám első személyt váltogatva villantják fel a pénzzel – annak megkeresésével és elköltésével – kapcsolatos szituációkat. Idézik a közhelyes tanácsot („szerezz egy jó állást, és rendben leszel”), és a „kaparj kurta” népi bölcsességét („ragadd meg két kézzel és rejtsd biztos helyre”). Bemutatják a luxusfogyasztásban (új autó, kaviár, magánrepülő) és hobbiköltekezésben materializálódó újgazdag mentalitást („azt hiszem, veszek egy futballcsapatot”) és a vagyon miatti lelkifurdalás lepöckölését („hagyjál már ezzel a jótékony hülyeséggel”). Lefektetik a korrekt üzleti kapcsolatok alapelvét („osszál tisztességesen, de hagyd békén az én tortaszeletemet”), és illúziót oszlatnak („ha béremelést kérsz, ne lepődj meg, ha nem kapsz”).
Ez itt a szám eredeti klipje (a szaxofonszólónál elvágott kislemezre szabott képsor ismétlésével fedve le az albumverzió háromszoros hosszát).
The Members: Offshore Banking Business
Ma már a magyar hírfogyasztó sem akad fenn az offshore szó hallatán. Ez is csak egy pénzügyi szakkifejezés, amelyhez a kapitalizmussal együtt lassan hozzászokott az ország, még ha legtöbbünk életétől pont olyan távoli is, mint a trópusi adóparadicsomok, amelyekre róla asszociálunk. Angliában pár száz évvel régebbi a kapitalizmus, de 1979-ben, amikor a Members ezt a zenés bevezető előadást tartotta, az offshore bankolás még ott is viszonylag újdonságnak számított. Hát ők szépen eldalolták, mi fán terem. A napfényes témához tökéletesen illett a reggae, amelyet elsők között építettek be saját világukba az 1977-ben indult punkzenekarok közül. A kislemez legelső sorában a Bahama-szigeteket emlegetik. Ott annyira kiakadtak az ország adóelkerülő kontextusba helyezésén, hogy állítólag be is tiltották a számot.
Ez a koncertfelvétel a Los Angeles-i Whiskey A Go Go színpadán készült 1980-ban, a korabeli new wave zenekarok sokaságát felvonultató Urgh! A Music War című koncertfilm részeként.
A Members 1983-ban feloszlott. Énekesük, Nicky Tesco 1989-ben szerepelt Aki Kaurismäki Leningrad Cowboys menni Amerika című filmjében (rég volt, szívesen megnézném most még egyszer), 2009-ben pedig az újra összeállt Members élén lemezre énekelte az Offshore Banking Business gazdasági világválsághoz aktualizált új változatát.
Malaria!: Geld/Money
Napfényben fürdő trópusi szigetekről egy körbefalazott város hűvös homályába. Igazán inspiráló lehetett ez a nyomasztó közeg, mert Nyugat-Berlin a 70-es, 80-as évek fordulóján egészen egyedülállóan gazdagította a német nyelvterületen is szétspriccelő punk és new wave termését. Kiemelt hely illeti itt a Malaria!-t. Felkiáltójellel. Öt fiatal nő, Gudrun Gut, Bettina Köster és társaik, nagyon határozott azt-csinálunk-amit-akarunk hozzáállással, feketében, punkos külsővel, szigorúan, keményen, öntudatosan, merészen. Ahogyan a Zseniális Dilettánsok mozgalmához illik.
Első albumuk, az 1982-es Emotion nyitószáma a pénz mindenhatóságát kalapálja agyunkba. „Figyelem! Figyelem! / A pénz kormányozza a világot / Hitünk a világunk / Hitünk a pénzünk / Nincs tisztaság / Nincs köd / Vakon futok utána / Hagyom magam elcsábítani / Új vallások, régi vallások / Hitünk a világunk / Hitünk a pénzünk / Vásárolni, hinni, fizetni…”
Az artisztikus klip vége a legsúlyosabb, ahogy a lányok, mintha pincebörtönben raboskodnának, szájukba tömik a földről összekapart kenyértörmeléket: „Ahhh, ha nem éheznék / milyen boldog lehetnék!”
Die Krupps: Wahre Arbeit, wahrer Lohn
A Malaria! szaxofonosa, Eva Gossling útja idővel a Kruppshoz vezetett, de ezen a felvételen még nincs ott Ralf Dörper, Jürgen Engler és a többiek között. A német nehézipar hagyományos központjában, a Ruhr-vidéken, Düsseldorfban alakult zenekar egy német nagyiparos família patinás nevével robbant be 1980-ban: a Kruppok. A Wahre Arbeit, wahrer Lohn a kőkemény ipari diszkó korai klasszikus darabjainak egyike. Ez volt az első kislemezük 1981-ben, s helyet kapott első albumukon, a szintén 1981-es Stahlwerkssinfonie-n is. Izzasztó ritmus acélból és szintetizátorból, vezényszavak, nyögés, lihegés.
„Izmaim gépek / Acélos inak, olajos verejték / Szenny és szar az igazi munka / Fájdalom és szidás az igazi bér.” Ez megy a műszak feléig, majd 3.32-kor a fizikai munka bérharcba torkollik. Higgadtan induló, egyre feszültebbé váló párbeszéd, bal (!) fülünkben a munkás, jobb fülünkben a munkaadó:
– Bért!
– Munkát!
– Bért!
– Munkát!
– Bért!
– Munkát!
Az öntödei filmet három évtizeddel később, 2012-ben vágták alá.
Dennis Brown és Gregory Isaacs: Let Off Supm
Másik szituáció, másik párbeszéd, másik ország, másik ritmus. Jamaica, reggae, egy nincstelen meg egy jobb módú ember. Utóbbi a kedvenc utcasarkán fut össze hajléktalan testvérével. Az örül, hogy látja, és a lényegre tér: „Régóta nem ettem / Nincs hol aludnom / Könyörgök, adj valamennyit” (a supm a jamaicai patois angol nyelvjárásban a something megfelelője).
A Bob Marley halála után király nélkül maradt reggae-köztársaság elöljárói közül ketten, Dennis Brown és Gregory Isaacs 1984-ben közös albumot készített Judge Not címmel, Sly Dunbar és Robbie Shakespeare zenekara, a Revolutionaries és a számok zömét szerző Carlton Hines vezette vokál, a Tetrack kíséretében. Felváltva énekelték a dalokat, egyedül a Let Off Supm közös – de ha jól hallom, Browné a vezető szólam, Isaacsé a háttér.
A többi számhoz hasonlóan ez is hét perc fölött van, rendesen időt hagyva a dub kibontakoztatására. Így miközben lábunk követi a ritmust, van időnk beleképzelni magunkat a megénekelt helyzetbe, ahol „a nyomás egyre brutálisabb” (nem nehéz, itthon ugyanezt tapasztaljuk) – de ha lehet, ne csak az adakozó helyzetét próbáljuk átélni (a legtöbben, akik ezt olvassák, nyilván maguk is szívesen juttatnak a nélkülözőknek), hanem a kéregetőét is.
Dennis Brown 42 éves korában, 1999-ben, Gregory Isaacs 59 éves korában, 2010-ben hunyt el – nincs kerek évforduló, de emlékezni anélkül is lehet.
Dire Straits: Money for Nothing
Félúton a Muppet Show és a Beavis and Butt-head között. Hogy jön ez ide? Egyszerű. A két öregúr az 1976-ban indult angol bábfilmsorozatban, a színházi balkonról fikázta pajkosan Breki és a többiek produkcióit, a két amerikai rajzfilmkamasz pedig 1993-tól tette ugyanezt, a kanapén ülve, retardált röhécseléssel, videoklipeket nézve. A Music TV legnépszerűbb arcai közé tartozó figuráknak éppúgy előzménye a Dire Straits klipje, ahogyan ennek is előzménye a két zsörtölődő öreg, akik a pénzükért rendes szórakoztatást akarnának, de semmi sem elég jó nekik.
A Dire Straits számának klipjében két szállítómunkás kommentálja a Music TV-ben látottakat: „Nézd azt a kis fülbevalós, kifestett köcsögöt”, „nézd azt a lotyót, belógatja a kamerába, tudnék mit kezdeni vele”, „az meg mint egy csimpánz veri a tamtamot”. És irigykednek. Hisz’ amíg ők mikrosütőt, hűtőszekrényt meg színes tévét cipelnek, addig a kis köcsögök magánrepülőn járnak, zsák pénzt zsebelnek be a semmiért, amit zene címén produkálnak, plusz még a tyúkokat is ingyér’ kapják meg. Politikailag tök inkorrekt – de poétikailag oké.
Mark Knopfler többször is nyilatkozta, hogy egy háztartási elektronikai boltba betérve hallotta így beszélni a melósokat, akik az ott kirakott tévéken futó zenéket kommentálták. Ez adta az 1985-ös Brothers In Arms album nagy slágerének ötletét (a háttérvokálban Sting, s övé a számot indító sor is: „I want my MTV”). A Money for Nothing számítógép-animációs klipje úttörő a maga nemében, nem véletlen, hogy ezzel startolt a hálózat európai csatornája, az MTV Europe 1987. augusztus 1-jén.
Eric B. & Rakim: Paid in Full
1987-ben, az induló MTV Europe egyik új dobása a Yo! MTV Raps volt. A műfaj népszerűségét érzékelő és azt tápláló sorozat európai sikerén felbátorodva az amerikai anyacsatorna is átvette a show-t. 1988 augusztusában Eric B. & Rakim klipje, a Follow The Leader adta meg a startjelet odaát.
Eric B., a dj és Rakim, a rapper duója csúcson volt akkoriban. 1987-es albumuk, a Paid in Full, s különösen a címadó szám röpítette őket oda, a legteljesebb mértékig megvalósítva a benne megfogalmazott igényt – hogy legyenek tele manival. A Paid in Full az ehhez vezető út állomásain szalad végig: üres zsebben izzadtan kotorászó kéz, fegyveres rablások („kellett a pénz”), jó útra térés („9-től 5-ig gürcölve talán megélek valahogy”), végül a kitörés a tehetség, a kreativitás jóvoltából: „papír, ceruza, egy sztereó, egy szalag, rajta én és Eric B. (…) fejest a rímekkel telefirkált füzeteimbe, tegyünk próbát, van-e húzásunk, irány a stúdió…” És bejött. Lett pénz dögivel.
A klasszikus hiphopdarabok közé számító Paid in Full nemcsak Eric B. & Rakim anyagi gondjait oldotta meg, hanem a zenék örök körforgását is szépen illusztrálja. Az albumon szereplő verzió elkészítéséhez (profi rajongói klipen lásd itt) hangminták sorát használták. A remixelt kislemezverziót jegyző brit Coldcut az album többi számairól szedett le hangmintákat (ekkor került bele a „Pump up the volume” sor), beépítette az izraeli Ofra Haza gyönyörű jemeni zsidó dalát (Im Nin’ Alu), és kölcsönzött egy Bogart-filmből (ami látható a klipben is). A Pump Up The Volume – a hangminta hangmintájaként – hamarosan a brit MARRS slágerének címeként és főtémájaként tért vissza. És talán nem trafálok nagyon mellé, ha itt keresem a Kispál és a Borz 1994-es remeklése, a Volume gyökerét is.
The Streets: Not Addicted
Amerikában Eminem foglalta el fehér létére a hiphop trónját az ezredforduló tájékán, Angliában Mike Skinner tette ugyanezt – persze nem ugyanúgy. The Streets nevű formációjának első albumával (Original Pirate Material) 2001-ben robbant be, egyedülálló stílusban. 2004-ben kiadott második korongjára akár a konceptalbum elavult címkéjét is ragaszthatnánk, de mondták rapoperának is – akárhogy nevezzük, összefüggő történetet mesél el tizenegy jelenetben. Lényegében a barátnőjével való viszonyának alakulásáról, amit átsző a pénz – pontosabban egy lepedő, azaz ezer font eltűnése és előkerülése. Innen a cím: A Grand Don’t Come for Free. Tehát hogy egy lepedő nincs ingyen.
Választhattam volna a nyitószámot (It Was Supposed to Be So Easy), egy totális kudarcba fulladt nap burleszkbe illő eseménysorát, vagy a kétféle befejezést kínáló zárószámot (Empty Cans), de végül a Not Addictednél kötöttem ki. Mert ebben a pénz mellett főszerep jut a focinak is. Hősünk azt mondja el, hogyan próbálta visszanyerni sportfogadáson az elveszett ezer fontot. Nem ért a focihoz, de ösztönei azt súgták, hogy váratlan szerencse éri. Így is indult. A csapat, amelynek a győzelmére tett volna, 2-0-ra elhúzott. Azonban nem sikerült odaérnie a fogadóirodába. És még félidőben sem tudta föltenni. Aztán mi lett a bénázásból? Az ellenfél fordított 3-2-re, neki pedig ahelyett, hogy elúszott volna, megmaradt az utolsó 20 fontja. Ekkora mázlit – legközelebb mindenesetre hagyja a focit, inkább a krikettre fogad.
Mi viszont itt maradunk, mert június 12-én kezdődik a világbajnokság, és…
LEGKÖZELEBBI TÉMÁNK: A FOCI
