Szén, sztrájk és szív(ás) – 29. Bányászélet

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. március 16.

A nagy számok örvénye

Embertelen robot a föld alatt, csákánnyal és fúróval a kézben, verejtékezve – ennél csak a bányabezárás embertelenebb: akkor megszűnik minden, ami a családokat, a közösséget éltette. Legfeljebb a szolidaritás marad, a színpadon, zenével. Jó szerencsét! – kívánja Billy Bragg, Sting, Lee Dorsey, Merle Travis, Kathy Mattea, a Test Dept, az Uncle Tupelo, a Cowboy Junkies, a Style Council, a Chumbawamba, a U2, a Redskins, a Midnight Oil, a Bee Gees és az Almanac Singers 30 évvel azután, hogy véget ért minden idők leghosszabb brit bányászsztrájkja.

Test Department / South Wales Striking Miners Choir: Shockwork

1985. március 3-án a brit bányászok országos szakszervezete úgy határozott, hogy fölveszik a munkát, véget vetnek a sztrájknak, amelyet épp egy évvel azelőtt, 1984 márciusában kezdtek a kormányzat bányabezárási terve ellen tiltakozva. Margaret Thatcher miniszterelnök térdre kényszerítette a legerősebb szakszervezetet, csapást mért a mozgalom egészére, majd átalakította az ágazatot: bezártak számos gazdaságtalannak mondott bányát, ami tömeges elbocsátással járt, végül a szénbányaipar megmaradt részét privatizálták.

A bányabezárások tervével szembeni akció célja az volt, hogy azokban a bányákban se dolgozzanak, amelyekben amúgy nem akarták volna leállítani a termelést. Ha az összefogás – és a sztrájktörők munkába jutását megakadályozni hivatott sztrájkőrség – elég erős és kitartó, az egész országot megbéníthatják. Ez valós veszély volt, ezért is titulálta a sztrájkolókat „belső ellenségnek” (az 1982-es falklandi háborúban legyőzött argentinokra mint külső ellenségre utalva) Thatcher asszony, akinek politikája zenészek sorát késztette harcos állásfoglalásra. Tavaly ilyenkor tucatnyi dalt fűztem egybe a Vaslady rozsdafoltjairól, most itt a folytatás, részben ugyanazokkal a művészekkel.

Az 1984–85-ös bányászsztrájk egyik legodaadóbb támogatója a Test Department volt, amely együtt turnézott a Dél-walesi Sztrájkoló Bányászok Kórusával. A közös albumuk B oldalát nyitó Shockwork a militáns kenti bányászokat képviselő Alan Sutcliffe magával ragadó szónoklatával indul: nemcsak saját sztrájkélményeit osztja meg hallgatóságával, hanem tágabb összefüggésbe helyezi a „rendőrállam” működését is, amely úgy bánt a feketékkel, az írekkel, a nukleáris rakétatelepítések ellen küzdő nőkkel, „mint a szarral”, és most a bányászokon a sor… A Test Department a Shoulder To Shoulder album barázdáit megosztotta „elvtársaival” (Comrades), miként a bevétellel is a sztrájkolókat támogatta. Indusztriális zene, a legnemesebb fémből kikalapálva.

Billy Bragg: There Is Power In A Union

A sztrájkoló walesi bányászok a legváratlanabb helyről kaptak kézzelfogható segítséget: egy londoni leszbikus/meleg csoporttól. Egymásra találásuk nem mindennapos történetét meséli el Matthew Warchus 2014-es filmje, a Pride. A nálunk Büszkeség és bányászéletre keresztelt film képei láthatók Billy Bragg dala alatt, amely az 1985-ös londoni Pride-on játszódó jelenetben szól. (A meleg, leszbi és egyéb nemi identitásokkal foglalkozó 2014. júliusi blogbejegyzéshez innen vezet a legrövidebb út.)

Billy Bragg a harmadik albumán (Talking With The Taxman About Poetry, 1986) nyomatékosította e dallal az „egységben az erő” és a munkavállalói érdekképviselet fontosságának alapigazságát (hisz’ a union nemcsak egységet, hanem szakszervezetet is jelent). A világ proletárjai egyesülésének szellemében, a hatalmi brutalitás, az igazságtalan törvények és a főnökséget kiszolgáló „lakájok”: a sztrájktörők ellenében.

A There Is Power In A Union igazi munkáshimnusz, lelkesítő és idealista – merthogy évtizedes, sőt évszázados hagyományra támaszkodik. Joe Hill, a svéd származású amerikai aktivista és őshobó nemcsak szervezte a munkásokat, hanem mozgalmi dalokat is írt, ezek egyikét, az 1913-as There Is Power In A Uniont frissítette fel új szöveggel Billy Bragg. Az 1915-ben gyilkosság vádjával kivégzett Joe Hill alakját Bo Widerberg vitte filmvászonra (Joe Hill balladája, 1971), és sokan megidézték dalban (például Phil Ochs: The Ballad Of Joe Hill és a Chumbawamba: By and By. A There Is Power In A Union szövegét Joe Hill az amerikai történelem egyik kulcseseményének háttérzenéjére ültette rá: George F. Root Battle Cry For Freedom című 1862-es dalára. Az északiak tüzelésére írott szerzemény annyira népszerű volt, hogy átvették a déliek is, a maguk ügyéhez igazított szöveggel (természetesen nem hiányozhatott Steven Spielberg filmjéből, a Lincolnból sem, ez szól 0.34-től).

The Redskins: 16 Tons

A There Is Power In A Union azt mutatja, hogyan vándorol évszázadról évszázadra, kontinensről kontinensre egy dallam, miként kap új jelentést különböző történelmi szituációkban, polgárháborútól bányászsztrájkig. Vándordal a 16 Tons is – de bárki vállalkozik is felszínre hozására, eredeti kontextusából nem forgatja ki.

A Redskins a 80-as évek közepének egyik legelkötelezettebb agit-prop bandája volt – politikailag vörösek (de a szovjet mintából csak a konstruktivista dizájnra vevők), ránézésre szkinhedek (de másra járó aggyal), zenéjükben lélek és keménység (miszerint soul és rock). A napi 16 tonna szenet megmozgató, kemény öklű vájár dalát az egységre és kitartásra biztató Keep On Keepin’ On című kislemezük B oldalán hozták ki a bányászsztrájk idején, 1984-ben (első és egyetlen albumuk, a Neither Wahington Nor Moscow eredeti, 1986-os kiadásán nincs rajta, csak a tíz évvel későbbi CD-n, bónuszként).

Merle Travis: Sixteen Tons

A Redskins 1984-es verziója közel 40 évvel a Sixteen Tons születése után keletkezett: Merle Travis 1946-ban vette lemezre szerzeményét. 30-hoz közeledett, elismert folkgitárosnak számított, ezzel pedig örökre beírta magát a mozgalmi dalok történetébe. Az itt hallható felvételen 0.16 és 0.49 között elmagyarázza az „owe my soul to the company store” értelmét: a Kentuckyban uralkodó szokás szerint a bányászok nem pénzben kapták bérüket, hanem olyan érmékben, amelyeket csak a bányatársaság üzleteiben költhettek el, így adósodhattak el végtelenül a vállalatnak. (S a bányatelepen élve lakbérüket, sőt munkaeszközeik bérleti díját is levonták fizetésükből – a kiszolgáltatottság e rendszerét szakszervezeti nyomás töröltette el.)

A Sixteen Tons ujjpattintgatós feldolgozásából 1955-ben Tennessee Ernie Ford csinált óriási slágert, hónapokon át vezette a Billboard country- és poplistáját. Lemeze az itt látható tévéfelvétel szerint 20 millió példányban kelt el. Haraszti Miklós magyar szövegével a Gerilla együttes már a 60-as években játszotta, a 70-es évek elmaradhatatlan tábortűz-dalaként Rév Tamás elő (ezért is szerepel a Best of KISZ-válogatáson), punkszámot a HétköznaPI CSAlódások csinált belőle (Nyaljátok ki, 1994), s ezt követte a Republic átirata (16 tonna fekete szén, 1998).

The Almanac Singers: Which Side Are You On?

Kentucky az amerikai szénbányászat egyik központja. 1931-ben az itteni Harlan megye bányászai sztrájkba léptek követeléseikért. Az egyik főszervező, Sam Reece szakszervezeti aktivista fülest kapott, hogy a bányavállalat érdekeit képviselő seriff emberei el akarják kapni, s lelécelt. Fegyverrel jöttek, természetesen jogszerűtlenül. Csak a feleségét, Florence-t és halálra rémült gyerekeiket találták otthon. Távoztuk után az asszony egy baptista egyházi ének dallamára írta ezt a dalt (pontosabban: ekkor aktualizálta, amit eredetileg 12 éves korában írt, amikor édesapja, szintén szénbányász, sztrájkolt). Ilyen helyzetben muszáj állást foglalni, nem maradhatsz semleges: vagy a munkások érdekeiért harcoló szakszervezet mellé állsz, vagy a verőembereket felbérelő seriff mellé. Vagy a sztrájkolókkal tartasz, vagy a sztrájktörőkkel. Nem állhatsz középen, döntened kell.

Florence Reece dalát 1941-ben az Almanac Singers vette lemezre. Az együttest baloldali, liberális – sőt az amerikai kommunista párthoz is kötődő – folkzenészek alkották, köztük Pete Seeger, Lee Hays és Woody Guthrie. Hol politikai nagygyűlésen vettek részt, hol jótékony koncertet adtak. A Which Side Are You On? a második albumukon kapott helyet, csupa mozgalmi dal között (Talking Union, 1941).

A Which Side Are You On? 1973-ban ismét aktuálissá vált: újra sztrájkba léptek Harlan megye szénbányászai. A 73 éves Florence Reece lelkesítő beszédet tartott nekik, s reszkető hangon elénekelt néhány strófát (lásd Barbara Kopple Harlan County, USA című Oscar-díjas dokumentumfilmjének részletét). Ilyen előzmények után aktualizálta a dalszöveget Billy Bragg 1985-ben, a brit bányászsztrájk idején.

Bragg múltbéli dalt alkalmazott a jelenben, a brit folklegenda, Ewan MacColl pedig a jelent vetítette előre a jövőbe 1984-es dalával: Daddy, What Did You Do In The Strike? – tette fel egy majdani gyerek kérdését apjához, aki tudni akarja: állt-e sztrájkőrségben, vállalta-e a harcot a bányák jövőjéért vagy szaros sztrájktörő volt (csak a Country Pickets előadásában találtam meg).

Bob Dylan: North Country Blues

Szén után vasérc: Bob Dylan dala saját szülőföldjére, az északi bányavidékre vezet. Szomorú „mese” egy hajdan eleven település leépüléséről egy bányászcsalád sorsán keresztül, egyes szám első személyben, méghozzá női narrátor szemszögéből. Akinek élete strófáról strófára kegyetlen csapások sorozata. Egészen kicsi korában elveszíti édesanyját (betegség). A bátyja neveli, aki azonban egy este nem jön haza, akárcsak korábban az apjuk (bányaszerencsétlenség). Abba kell hagynia az iskolát, férjhez megy egy bányászhoz, születik három gyerekük, de a viszonylagos jólétnek vége szakad, amikor megfelezik a munkaidőt és a fizetést, majd be is zárják a bányát (gazdasági ok: túl „magas” a bérköltség, nem versenyezhet a dél-amerikaival, ahol „szinte semmiért” dolgoztatják a bányászokat). Alkoholba fojtott bánat. Egy nap a férj lelép, az asszony egyedül marad a három gyerekkel. Azok felnőnek, elmennek, „nincs semmi, ami itt tartsa őket”.

A North Country Blues Bob Dylan 1964-es albumán kapott helyet (The Times They Are a-Changing; a címadó dal egy kattintásra van innen, az időről szóló összeállításban). A fenti lebilincselő koncertfelvétel még az album megjelenése előtt, az 1963-as Newport Folkfesztiválon készült (aki bányászok helyett inkább a poétikusan ifjú Dylant nézné a színpadon, itt keresse: http://www.wimp.com/silencedcrowd/). Hamarosan Joan Baez is előadta a dalt, nagyon, sőt nekem túl szépen.

Lee Dorsey: Working In A Coalmine

Vas után vissza a szénhez. A narrátor itt maga a bányász: ötkor kell, tonnaszám rakja a szenet, a fáradtságtól már szórakozni sincs ereje szombatonként. Ez így megy hétről hétre – isten tudja, vajon meddig lehet bírni…

A Working In A Coalmine 1966-ban jelent meg, s az utolsó Top 10 sikert hozta Lee Dorsey számára, akinek a nevéhez olyan R&B-slágerek fűződnek, mint a Ya Ya vagy a Ride Your Pony. A Working In A Coalmine-t Alain Toussaint írta, a 60-as évek eleje óta dolgoztak együtt. Toussaint inkább háttérember – szerző, producer, billentyűs –, de ezt a dalt maga is előadta, itt egy időskori felvétel. Lee Dorsey 60 éves korában, 1986-ban hunyt el, Alain Toussaint most volt 77, így mindketten megítélhették, miként érzékeltette a bányászélet kőkemény monotonitását a maga szintetikus eszköztárával 1981-ben a Devo.

Bee Gees: New York Mining Disaster 1941

A bányászélet elmaradhatatlan velejárója a bányaszerencsétlenség. 1966 októberében egy dél-walesi bányásztelepülést ért el a végzet: Aberfan neve nekünk nem mond semmit, de arrafelé mindmáig emlékeznek a több mint 140 halálos áldozatra, köztük a száznál is több gyerekre, akik a hegyoldalról lecsúszó hordalék alatt végezték. Ez a tragédia – meg állítólag egy áramszünet, mikor is sötétség borult a zenekarra – ihlette a Bee Gees befutását eredményező dalt a föld alatt rekedt bányászról, aki a felesége fotóját mutogatja, s társaival együtt füleli, ásnak-e a bányamentők, vagy már lemondtak arról, hogy bárkit életben találjanak.

A Bee Geest alapító Gibb fívérek, Barry, Robin és Maurice a szüleikkel együtt 1967 elején települtek át Ausztráliából Angliába. Ez volt az első kislemezük. Eredetileg a refrénben elhangzó Have you seen my wife, Mr. Jones? volt a címe, de kiadójuk frappánsabbat talált, hisz’ amiben New York szerepel, az jobban eladható – függetlenül attól, hogy a dalban szó sincs New Yorkról és hogy N. Y. államban nem történt bányaszerencsétlenség 1941-ben, a városban meg pláne nem. Ráadásul a rádiós dj-knek eljuttatott promóciós példányokon nem tüntették fel a Bee Gees nevét, csak annyit hoztak tudomásukra, hogy egy B kezdőbetűs együttes készítette Angliában. Az igényes vokál és a finom hangszerelés miatt sokan a Beatles marketingtrükkjére gyanakodtak. Aztán természetesen kiderült az igazság – a folytatás jól ismert. A Bee Gees ráfordult a poptörténelem egyik legfényesebb pályájára, a New York Minig Disastert pedig nem más dolgozta fel, mint a Chumbawamba (What You See Is What You Get, 2000).

Chumbawamba: Fitzwilliam

A Chumbawambának természetesen nem 2000-ben jutottak eszébe a bányászok. A zenés szolidaritás aktív résztvevőiként 1985-ben két számot adtak egy jótékony célú albumnak, többek között a Poison Girls, a Mekons, a Men They Could’t Hang és a holland The Ex társaságában: a Dig This: A Tribute To The Great Strike egyik dala (The Police Have Been Wonderful) a Thatcher-összeállításban szerepelt, a Fitzwilliamnak itt a helye.

Fitzwilliam kis bányászfalu, a sztrájk befejeztével – a szénbányászat visszafejlesztésével – hanyatlásnak indult. A folk-punk fúziót megvalósító Chumbawamba ebbe a folyamatba világít bele: mosoly a kamerának, néhány szó arról, hogy senki sem nyert, senki sem vesztett, de az emberek megerősödtek és bölcsebbé váltak, „és semmi nem marad ugyanolyan a faluban, mint azelőtt”. Azelőtt, hogy rendőrök lepték el a környéket, sztrájktörők és sztrájkőrök átkozták egymást, a média egy éven át ontotta hazugságait, miközben zsarolás és fenyegetés, kirúgatás és bíróság elé citálás, közömbösség, magukra hagyatottság és belső ellentétek tették próbára az emberek teherbíró képességét.

Style Council: A Stone’s Throw Away

A feszültség nemritkán fizikai erőszakba torkollott. A sztrájkolók és a rendőrség legnagyobb összecsapása orgreave-i csata néven híresült el (s vonult be a művészettörténetbe, miután Jeremy Deller 2001-ben az eredeti helyszínen újrajátszatta az eseményeket, részben az egykori résztvevőkkel; videóját 2012-ben a Kassák Múzeumban láthattuk). Itt „csak” sebesülések fordultak elő, máshol halálesetek is. Egy sztrájkőrt teherautó ütött el egy erőműnél (a szén érkezését megakadályozandó álltak oda), egy másikat fél téglával dobtak mellbe (de halálát belső sérülés is okozhatta, mert előző nap kerítésnek nyomták). Egy taxis, aki egy sztrájktörőt vitt egy dél-walesi bányához, életét vesztette, amikor egy országúti hídról két sztrájkoló bányász betonoszlopot dobott a kocsijára. Börtönre ítélték őket. A sofőr családjának megsegítésére és a sztrájkoló bányászok támogatására Soul Deep címmel lemezt készített Paul Weller. A Jam egykori vezetője ekkor már új zenekarával dolgozott. Több dallal reagált a helyzetre, ezek egyike, az A Stone’s Throw Away a Style Council második albumán kapott helyet (Our Favourite Shop, 1985).

A cím többértelmű. Egy kőhajításnyira – hiszen utcai harcban kövek röpülnek. S a küzdelem egy kőhajításnyira, az orrunk előtt zajlik, a szabadság árát bezúzott koponyákban és erre használt ólmosbotokban mérik. „Valahányszor a tisztesség az ellenállást választja, hallani fogod, hogy reccsen a törött bordája / Bárkinek, aki nem hajlandó tovább tűrni a gazemberek ordító hazugságait / Chilében, Lengyelországban, Johannesburgban, Dél-Yorkshire-ben / Egy kőhajításnyira, hát itt tartunk.”

Dél-Yorkshire valóban durva összecsapások színhelye volt, nem véletlenül fizettettek az itteni rendőrséggel több mint 400 ezer font kártérítést az Orgreave-ben letartóztatott 39 bányásznak. Johannesburgban az apartheid ellen fellépők számíthattak a legrosszabbra (lásd a kihallgatásakor agyonvert Steven Bikót). Chilében Pinochet tábornok diktatúrája ellen lázadtak a demokrácia hívei. Lengyelországban Jaruzelski tábornok próbálta (volna) legyűrni a Szolidaritás vezette ellenzéket. A lengyel szerep egyébként ellentmondásos a bányászsztrájk esetében: a baloldali brit bányászszakszervezet és a betiltott jobboldali lengyel szakszervezet között ellentét feszült: nem támogatták, hanem kölcsönösen kritizálták egymás politikáját. A szigetországban dolgozó lengyel vendégmunkások inkább ellenezték a sztrájkot, lengyel szén érkezett a brit hőerőművekbe, s emiatt a bányászok rövid időre blokád alá vették a londoni lengyel nagykövetséget.

(A Bikóról és Jaruzelskiről szóló dalokat lásd itt, Pinochet áldozatairól pedig Sting művét, itt.)

Sting: We Work The Black Seam

Miként a chilei, úgy az otthoni állapotok iránt sem maradhatott közömbös Sting: a Police feloszlása utáni első szólóalbumán (The Dream Of The Blue Turtles, 1985) a fölöslegesnek nyilvánított bányászok bőrébe bújva bírálta az iparág leépítését: „Vérünk színezte meg a szenet / Mély alagutat fúrtunk a nemzet lelkébe / Többet jelentünk puszta pénzösszegnél / A gazdaságelméleted értelmetlen lapjain.” A refrénben az atomenergia kockázataira, a technológia irányíthatatlanná válására és a tízezer évekig halálos környezeti veszélyt jelentő radioaktív hulladékra figyelmeztetett. A fenti felvétel az albumra következő turnét megörökítő film, a Bring On The Night egy részlete.

Bármilyen nehéz és veszélyes a vájár munkája a tárna mélyén, Sting a szénbányászat fenntartása mellett voksolt. Amelynek hagyományos biztonsági eszköze egy kalickába zárt madár: a kanári hamarabb érzékeli az oxigénhiányt az embernél, így amint szén-monoxid kerül az akna levegőjébe, abbahagyja az éneklést. Akkor menekülni kell. „Elsőként dőlsz ki, ha a légkör épp nem tökéletes / Érzékenységedet a legenyhébb defektus próbára teszi” – hasonlított valakit egy kanárihoz Sting a Police egyik dalában (Canary In A Coalmine, 1980). A Chumbawamba Fitzwilliamjében a bánya bezárásának és a falu halálának szimbólumaként jelent meg a madár: „Ketrecet és kanárit a bányában hagytak / A kanári még énekel, míg a gépek már meghaltak / Dala áttöri börtöne rácsait / S a tárnából az égbe száll.”

U2: Red Hill Mining Town

A Chumbawamba, Billy Bragg, a Redskins és a Test Department az alternatív színtéren, a Style Council az országos nyilvánosság előtt képviselte a bányászok ügyét (az Our Favourite Shop brit Nr. 1 volt), Sting és a U2 világszerte. A Music TV-nek köszönhetően a vészjelző kanárit is sok millióan láthatták a Red Hill Mining Town klipjében. Bono üzemcsarnokot imitáló kulisszák között küzd érzelmeivel: ha az apáról fiúra szálló munkalehetőségnek vége szakad, csak egyetlen kapaszkodó marad: a szerelem – énekli sötétszürke trikóban izzadva.

A dal emberpróbáló szituációjának háttere egy északkelet-angliai bányaváros, Red Hill. A sztrájkév után Tony Parker szociológus itt interjúzott mindenkivel, aki – bármelyik oldalon is – érintett volt. Az ő könyvét (Red Hill: A Mining Community, 1986) olvasta Bono, miközben a The Joshua Tree-n dolgoztak. Az 1987-es év egyik kiemelkedő albumának kevésbé sikerült számai közé tartozik a Red Hill Mining Town. Tán ezért is játszottak az albumhoz kapcsolódó turnén inkább egy másik bányászdalt, a The Ballad of Springhillt. Ezt a kanadai bányászvárost 1956-ban és 1958-ban is szerencsétlenség sújtotta, 39, illetve 75 bányász halt meg. Az 1958-as springhilli tragédia nyomán írta balladáját az amerikai Peggy Seeger (Pete Seeger féltestvére) és férje, Ewan MacColl.

Midnight Oil: Blue Sky Mine

Sok szén és némi vas után halálos adag azbeszt: Ausztrália nyugati vidékén van – pontosabban: volt – egy városka, Wittenoom. Az 1910-es években fedezték fel a környék azbesztlelőhelyeit, a 30-as években elkezdődött, s a világháború idején felfutott a kitermelés (kellett a tűzálló anyag harckocsikba, hadihajókba, sisakokba és gázálarcokba). 1966-ban bezárták a bányát. A tulajdonos a termelés gazdaságtalanságára hivatkozott, de nem ez volt az elsődleges: már nem lehetett elbagatellizálni az orvosok vészjelzéseit. Túl sokan betegedtek meg azbesztózisban – s nem is csak az anyagnak közvetlenül kitett munkások, hanem családtagjaik is. Az évek során több mint kétezren pusztultak bele.

Azóta a település megszűnt, Wittenoom nincs rajta az újabb térképeken, az odavezető utakat lezárták vagy elterelik. De 1990-ben, a Midnight Oil lemezének megjelenésekor még nem jutott ennyire előre a kiürítés, lezárás, eldózerolás. A társadalmi kérdések és a slágercsinálás iránti érzékenység a listák élére röpítette a Blue Sky Mine-t. „Ha végigdolgozom a napot a Kék Ég Bányánál / Jut étel a vacsoraasztalra” – halljuk a munkás hangját, de a beteg férfi kórházi pillanatképe a klipen nem hagy kétséget a munka ára felől: „Ha a Kék Ég Bányatársaság nem ment meg / Ha a Cukorfinomító Társaság nem ment meg / Akkor ki…” (Magyarázat: a wittenoomi kékazbeszt-bánya a Colonial Sugar Refinery tulajdonában működött.)

A Midnight Oil témaválasztásának komolyságát támasztja alá, hogy énekesük, Peter Garrett 30 közös év után 2002-ben kiszállt, és politikai pályára lépett: parlamenti képviselő, majd a Munkáspárt 2007-es választási győzelme után környezetvédelmi miniszter lett. Éveken át hozzá tartoztak a kulturális örökség és a művészetek ügyei is, majd a közoktatási és ifjúsági tárcát kapta meg.

Az azbesztnek pedig – legalábbis zeneileg – jó éve volt 1990: a Midnight Oil mellett kőkemény azbeszt-ólom-azbeszt öntvénnyel állt elő a World Domination Enterprises is: az Asbestos Lead Asbestost a Hungarocarrot Fesztiválon is játszották a Petőfi Csarnokban. (Még egy magyar kapcsolat: cikkünk a tragikus lőrinci azbesztügyről.)

Cowboy Junkies: Mining For Gold

Mondanám, hogy gyöngyszem, de a szén, a vas és az azbeszt után itt aranyat nyernek ki a földből. „Nem érzitek a kőport a tüdőtökben? / Még fiatalon leteríti a bányászokat / Két év, és szilikózist kapunk / S úgy érzem, belehalok az aranybányászatba / Igen, mintha belehalnék az aranybányászatba” – énekli lélegzetelállítóan Margo Timmins a Cowboy Junkies élő felvételén, a torontói Szentháromság-templomban; innen az 1987-es album címe is: The Trinity Session.

A Mining For Gold James Gordon kanadai folkénekes szerzeménye. Ez volt a címadó dala a pályája két évtizedét összegző dupla albumnak is, amelyen Margo Timminsszel együtt adta elő, hangszeres kíséret nélkül.

Uncle Tupelo: Coalminers

Az Uncle Tupelo 1987-ben, a Mining For Gold felvételének évében alakult. Harmadik albumukat hat nap alatt rögzítették, címe egyszerűen a felvétel ideje: March 16-20, 1992. Ennek második dalát, a Coalminerst tévesen „tradicionális” szerzeményként tüntették fel, holott Sarah Ogan írta Come All You Coal Miners címmel. A Which Side Are You On?-t író Florence Reece-hez hasonló sors az övé. Bányatelep, nélkülözés Kentuckyban, apja szénbányász, ő is bányászhoz ment feleségül. Az 1931-es szakszervezeti küzdelem, majd a gazdasági válság nyomán költöztek New Yorkba. Itt került kapcsolatba a folkmozgalom élharcosaival, s énekelte 1937-ben Alan Lomax néprajztudós mikrofonjába a Come All You Coal Miners-t. 73 éves korában, 1983-ban hunyt el. Nem érte meg a nagy brit bányászsztrájkot, amelynek utolsó napjára – a küzdelemre, az illúziókra, a kiábrándulásra – a Pulp emlékezett vissza 2002 távolából: Last Day Of The Miners’ Strike.

A bányászat iszonyú veszélyes munka, rabszolgaként hajtanak kevés pénzért, az is a vállalat boltjába megy, a vérünket szívják: „Szénbányászok, ébredjetek, nyissátok ki szemeteket, vegyétek észre, mit művelt velünk ez a mocskos kapitalista rendszer… Szerveződjetek, bármerre vagytok, tegyük szabaddá ezt az országot a munkásság számára… Süllyesszük a pokol legsötétebb fenekére ezt a kapitalista rendszert” – közvetítette Sarah Ogan indulatait az Uncle Tupelo 1992-es felvételén Jay Farrar.

Más hangot üt meg, mint Loretta Lynn, akinek önéletrajzi slágere (Coal Miner’s Daughter) a megszépítő messzeség szűrőjén keresztül ábrázolja a nyolcgyermekes szénbányászcsalád nehéz, de boldog életét.

Kathy Mattea: West Virginia Mine Disaster

A kanári megérzi a szén-monoxid-szint emelkedését, de azt nem képes jelezni, ha víz készül betörni a tárnába. 1968 májusában a Nyugat-Virginia állambeli Hominy Falls szénbányájába tört be a víz: 25 ember rekedt a föld alatt, 21-et sikerült kimenteni, négyen odavesztek. Ezt örökítette meg dalában Jean Ritchie, az amerikai folkmozgalom nagy nemzedékének tagja. Hagyományt éltető előadóként komoly gyűjtőmunkát is végzett, Nagy-Britanniában és Írországban kutatta az amerikai népdalkincs gyökereit. West Virginia Mining Disaster című dalát egy anya nézőpontjából írta, aki szoptatás közben kapja a hírt: az aknát, ahol a férje is dolgozott, elárasztotta a víz. Babával a karjában rohan a bányához, a nagyfiúkat otthon hagyja imádkozni. Pár év, és ők is a föld sötét mélyét fúrják majd – ha lenne pénze, más szakmára taníttatná őket, de nincs. Mit mondjon a gyerekeknek, a férje édesanyjának és önmagának, ha bekövetkezik a tragédia? Még nem lehet biztosat tudni – csak azt, hogy „magas volt, sudár volt, tekintetében gyöngédség, foglalkozása bányász volt, otthona West Virginia”.

A most 93. életévében járó Jean Ritchie szívbe markoló énekét 1980-ban rögzítették (sajnos nem sztereóban). A nyugat-virginiai szénbányavidéken felnőtt Kathy Mattea a 80-as évek óta van jelen az amerikai folkszíntéren. Nem véletlenül szentelt egy egész albumot a szénnek (Coal, 2008), olyan dalokkal, mint a sok szénport belélegző bányászok halálos tüdőbetegségéről szóló Black Lung, a Florence Reece által megénekelt 1931-es eseményekre emlékeztető You’ll Never Leave Harlan Alive vagy a Merle Travis által írott Dark As A Dungeon. A West Virginia Mine Disastert 2012-es albumára (Calling Me Home) tartogatta – hallgatása közben akár a 2015. márciusi donyecki bányarobbanás áldozataira is gondolhatunk.

Legutóbb: Megcsalsz, meghalsz – 28. Féltékenység

Legközelebb: Színek

Leadkép: MTI

Neked ajánljuk