Túlélni nehéz, meghalni könnyű – 16. Háború

Mire a levelek lehullanak, hazahozzuk a fiúkat. Na ja. Egyben vagy darabokban? Saját lábukon vagy anélkül? Díszszemle is lesz vagy csak dísztemetés? Dalok a frontról és a hátországból. Katonákról meg akik harcba küldik őket. Világháborúk. Afrika, Vietnam. Falkland, Afganisztán. Líbia, Irak, Balkán. James Blunt, PJ Harvey, 30 Seconds to Mars, Franz Ferdinand, Bob Dylan, Bob Marley, Eddie Vedder, Talking Heads, Laurie Anderson, Pogues, Stranglers, Pink Floyd, Robert Wyatt, The The, Paul Hardcastle, Richie Havens. És Glenn Miller.

Talking Heads: Life During Wartime

1979-ben Amerika nem állt hadban. Már és még. Vietnamból 1973-ban kezdtek kifarolni, Grenada 1983-as inváziója még volt napirenden. Habár szövetségesük, a perzsa sah 1979. januári elűzése és Khomeini ajatollah hazatérése után az iszlamizálódó iráni talaj egyre forróbb lett Amerika számára, s teheráni nagykövetségük alkalmazottjainak túszul ejtése 1980-ban katonai akcióhoz is vezetett, a Talking Heads 1979-es dala inkább polgárháborús, semmint háborús helyzetet ír le. Ehhez a korabeli Európa több muníciót adhatott. 1977-ben Hans Martin Schleyert, a nyugatnémet gyáriparosok szövetségének elnökét, 1978-ban Aldo Moro volt olasz miniszterelnököt gyilkolták meg terroristák. Az élet normális rendje felborult, a repülődet eltéríthették, az utcasarkon gépfegyveres rendőrök igazoltathattak. Ez a légkör lüktet a Life During Wartime minden másodpercében.

„Hallottam egy fegyverekkel megrakott, útra kész teherautóról / Hallottam egy országút menti temetőről, senki se tudja, hol áll / Kezdek hozzászokni a távoli fegyverropogáshoz (…) / Zűr van az áthaladással, túljutottunk az útlezáráson, elvegyültünk a tömegben / Vannak számítógépeink, telefonokat hallgatunk le, bár tudjuk, ez tilos / Diáknak öltözünk vagy háziasszonynak, vagy ingbe és nyakkendőbe / Annyiszor változtattam már frizurát, magam sem tudom, hogy nézek ki / Reszketek miattad, oly gyöngének érzem magam, jó kis csapat vagyunk / Nem akarom, hogy kimerülj, add át a kormányt, aludnod kéne.”

Nem tudni, pontosan kinek vagy kiknek a szerepébe helyezkedve énekli mindezt David Byrne, de a Talking Heads 1982-es budapesti koncertjén is látott futós koreográfia is az állandó készenlét, a kényszerű  helyváltoztatás hangulatát erősíti. Az 1979-es Fear of Music albumon szereplő Life During Wartime a vendégzenészekkel kiegészített Talking Heads 1984-es koncertfilmjének (Stop Making Sense, rendezte Jonathan Demme) is egyik csúcspontja, innen való a fenti felvétel.

Bob Dylan: With God On Our Side

Évezredek óta Isten nevében indulunk csatába (már aki). Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk – bátorítjuk önmagunkat (Pál apostol rómabeliekhez írott levele nyomán). De van-e értelme belekeverni ebbe az Istent? Helyes dolog Isten belekeverése meg a háborúzás? Na és ha mindkét fél a saját oldalán tudja Istent? Lehet-e Isten egyszerre két oldalon? Valaki biztos veszít, esetleg mindkettő. Lehet-e Isten a vesztes oldalon? S egyáltalán: mit gondolunk egyes háborúk igazságos vagy igazságtalan voltáról?

Ilyen kérdések fogalmazódhatnak meg Bob Dylan számának hallgatásakor, miközben végigszalad a nagyobb összecsapásokon, amelyek mindegyikéből győztesen kerültünk ki (mi – mármint ők – amerikaiak), mert így kellett lennie, hiszen Isten velünk volt, ezt verték belénk. Így gyilkoltuk le az indiánokat, így vertük meg a spanyolokat, így diadalmaskodtak hőseink a polgárháborúban. Így estünk túl az első világháborún, majd a másodikon, ami után a németek – „bár legyilkoltak hatmilliót” – a barátaink lettek, tehát Isten most már nyilván velük is van, viszont megtanultuk gyűlölni az oroszokat, s ha megint háború lesz, hát azok ellen kell harcolnunk, Isten segedelmével. Idáig érve, saját kérdéseitől is összezavarodva jut Dylan arra, hogy Isten – ha tényleg velünk van – igazán megakadályozhatná a következő háborút, amely egy gombnyomással lángba boríthatja a világot.

A szocialista és a kapitalista rendszer közötti hidegháborús pszichózis idején valós volt az atomháború fenyegetése. A 22 éves Bob Dylan 1963-ban, ebben a légkörben játszotta először ezt a számot. Lemezre 1964-ben vette The Times They Are A-Changing című albumán, plágiumvitát kavarva. A dallam ugyanis azonos Dominic Behan (Brendan Behan ír író öccse) The Patriot Game című daláéval, amelyet Dylan Liam Clancy előadásából ismert. Az ír–angol konfliktusról szóló eredeti szöveg helyett újat írt, megtartva azt, hogy a strófák utolsó sora az öt szótagú címre fut ki. A dallam eltulajdonítását illető méltatlankodáson túl mást nem tehetett Dominic Behan, mert ő meg egy folk songra ültette rá saját szövegét – magyarán mindketten a szájról szájra terjedő és eközben módosuló népdal hagyományát folytatták.

Franz Ferdinand: All For You, Sophia

A With God On Our Side negyedik versszaka szerint Bob Dylannek soha nem sikerült megértenie, mi volt az első világháború oka. Negyven évvel később kaptunk erre egy komolyan vételt nem igénylő magyarázatot. A Szarajevóban meggyilkolt osztrák trónörökös nevét viselő skót együttes 2004-ben hozta ki első albumát. A Franz Ferdinand egyik kislemeze, a Take Me Out B-oldalán kapott helyet az All For You, Sophia, amely szerint minden a nő miatt történt. „Bumm, bumm, Gavrilo Princip / Bumm, bumm, Európa sírni fog.” Külön okfejtés híján nem világos, hogy Ferenc Ferdinánd felesége (németül Sophie, magyarul Zsófia, csehül, ahogy született, Žofie) miatt dördültek el a lövések, vagy pedig az asszony halála miatt tört ki a háború.

No mindegy, azért pár történelmi tény is beleszorult a dalba: említik június 28-át (a merénylet valós napját) és a titkos szerb szervezetet, amely állítólag mögötte állt: „A Fekete Kéz tartja a pisztolyt.”

The Pogues: And The Band Played Waltzing Matilda

Ha a Franz Ferdinand-féle keresd-a-nőt verzión túllépve böngészgetünk az első világháború értelmét és okát firtató dalok között, óhatatlanul belebotlunk a Zombies 1968-as számába: a Butcher’s Tale (Western Front 1914) a holttesteket ellepő döglegyek láttán emlegeti a fegyvereket megáldó papok felelősségét. S nem kerülhetjük el az 1944-ben született skót–ausztrál folkénekes, Eric Bogle munkásságát: egyik idevágó dala, az 1976-os No Man’s Land egy franciaországi katonai temető (s ott az ifjan elhunyt William McBride közlegény sírköve) láttán kérdezte, mi végre volt az öldöklés, amelyben „egy egész generációt mészároltak le és átkoztak el”.

1971-es dala, az And The Band Played Waltzing Matilda az első világháború egyik legvéresebb színterét, a törökországi Gallipoli-félszigetet idézi elénk, amelyet brit–francia–ausztrál–új-zélandi erők próbáltak bevenni. Az 1915 februárjában indított hadműveletből 1916 januárjára lett teljes visszavonulás, a támadók 40 ezernél, a védők 60 ezernél több halottat veszítettek, a sebesültek számát mindkét oldalon 250 ezer körülire teszik. Erről szól a dal egy ausztrál katona szemszögéből, aki túlélte, de a lábát otthagyta.

„Minden áprilisban a verandán ülve / Nézem a parádét / Látom, mily büszkén masíroznak öreg bajtársaim / Újra átélve régi dicsőségről szőtt álmaikat / Meggyötört és megviselt vénemberek / Egy elfelejtett háború elfelejtett hősei / A fiatalok tőlem kérdik, miért vonulnak / Én meg ugyanezt kérdem önmagamtól / A zenekar a Waltzing Matildát játssza / Az öregek még jönnek a hívó szóra / De évről évre egyre kevesebben / Míg egy napon már senki nem masíroz majd.”

A dal itt látható a szerző, Eric Bogle autentikus előadásában. Én mégis a Pogues verzióját választottam az 1985-ös Rum Sodomy & The Lash albumról, mert nyersebb, keserűbb, s úgy érzem, kifejezőbb. Megértéséhez – a világháborún és Gallipolin túl – érdemes belelapozni az ausztrál kultúrtörténetbe is. Az idézetben említett áprilisi időpont a Waltzing Matilda napja, mivel úgy tartják: 1895-ben egy áprilisi napon adták elő első ízben (szövegét egy skót népdalra írta Banjo Paterson ausztrál költő). Ma az ország nem hivatalos himnuszának számít, a 2000-es olimpia záróünnepségén is elhangzott Sydneyben, Slim Dusty előadásában. Waltzing Matilda csak áttételesen értelmezhető keringőző nőként: Matildának nevezték a vándorló mesteremberek hengerbe tekert holmiját, hiszen fejtámaszként ez volt éjszakai hálótársuk, s nappal együtt jártak, azaz valcoltak a vidéken, munkát keresve. A Waltzing Matilda egy birkalopáson kapott vándor története, az And The Band Played Waltzing Matilda pedig a világháború poklát megjárt kisemberé.

PJ Harvey: The Colour Of The Earth

ANZAC – így nevezték a Gallipolinál franciákkal és britekkel együtt harcoló ausztrál és új-zélandi hadtestet. A rövidítés elhangzik PJ Harvey dalában is. Az énekesnő mellett, a Guardian című újság számára készült exkluzív felvételen Mick Harvey gitározik. Az And The Band Played Waltzing Matildához hasonlóan itt is egy túlélő néz vissza a lövészárokba, s eleveníti fel legjobb barátja halálát, akit a vonalból előrefutva találat ért. „Később a sötétben hallottam Louis hangját / Az anyját hívta, majd engem / De nem tudtam odamenni hozzá / Azóta is azon a dombon van / 20 éve azon a dombon / Már csak egy csonthalmaz / De még mindig gondolok rá / A föld színe aznap / Gyászos és barnásvörös volt / A vér színe, mondhatnánk.”

A The Colour Of The Earth zárta PJ Harvey 2011-es albumát: a Let England Shake a háborúról szól. A keresetlenségében megrázó ciklus címéből következő célja, hogy asszonyi erővel és érzékenységgel felrázza, megrázza Angliát. Mindegyik darabjához készült klip, lásd itt.

Glenn Miller: There'll Be A Hot Time In The Town of Berlin

Az első világháborútól a másodikig mindössze annyi idő telt el, hogy felnőhessen egy újabb lemészárolni való nemzedék. A béke első éveiben fogant fiúk 1939-re hadkötelesek lettek, mehettek a frontra.

A nácik elleni harci kedvet erősíteni hivatott amerikai szakalakulatokban a show business nagyságai szolgáltak. Glenn Miller százados a légierő kiképzőparancsnokságának nevét viselő nagyzenekar (a hegedűosztagban Ernie Kardos tizedes) élén Berlin ostromához mint óriási bulihoz igyekezett kedvet csinálni. A Ray McKinley technikai tiszthelyettes és az őrmesterekből, tizedesekből, őrvezetőkből álló kórus énekelte dalszöveg szerint az amerikai srácok úgy szétkapják a jó öreg Berlint, mint valami ócska lebujt, a muri kedvéért, megmutatják, milyen az amcsi virtus, és akkor Hitler birodalmának annyi.

Mindezt a big band swing teljes fegyvertárának bevetésével. Attól a csekélységtől eltekintve, hogy a háború legfeljebb a kottában ilyen – természetesen nagyon szórakoztatóan.

Pink Floyd: Vera; Bring The Boys Back Home

A háborúba induló brit katonákban Vera Lynn tartotta a reményt. Nemcsak 1939-ben rögzített dalával, amelyben megígérte, hogy valahol, valamikor még találkozunk (We’ll Meet Again), hanem rádióműsorával és a csapatoknak adott koncertjeivel is. Repertoárján tartotta a Lili Marleent is. Aki – mármint a dalbéli lány – eredetileg egy német őrszem szerelme volt, Lale Andersen énekelt róla. Azután átkelt a front túloldalára, s ott pontosan ugyanúgy szorította el a katonák szívét. A Fassbinder által filmre vitt s Hanna Schygulla által énekelt Lili Marleen történetét Molnár Gál Péter szedte össze a Filmvilágban, Vera Lynn nevét pedig a Pink Floyd ültette be a szerencsés milliók fülébe, akiknek a világháború már éppúgy történelem, ahogyan az énekesnőt is feledésre ítélte a 60-as évek popzenéje.

Az 1979-es The Wall, majd az album alapján készített 1982-es Alan Parker-film hőse – akárcsak a szerző, Roger Waters – félárva: apja nem jött meg a háborúból. Vera Lynn ugyan viszontlátást ígért, de a kisfiú a pályaudvaron hiába keresi apját a hazatérő katonák között.

Richie Havens: Handsome Johnny

Ahogyan Bob Dylan a With God On Our Side-ban, Richie Havens is a kronológiát követve, versszakról versszakra lép tovább egyik háborúról a másikra. Concorddal kezdi (1775-ben itt zajlott az amerikai függetlenségi háború első csatája a britek ellen), majd jön Gettysburg (1863-ban, a polgárháborúban itt állították meg az északiak a délieket), azután Dunkirk (1940-ben itt, francia földön végeztek ki egy csapat lefegyverzett brit katonát a hadijogot sárba tipró SS-ek), Korea és Vietnam (ahol az amerikaiak a kapitalista déli országrészek oldalán avatkoztak be a szocialista északiak ellenében), végül pedig az alabamai Birmingham (ahol 1963-ban zavargás tört ki egy rasszista indítékú bombarobbantás után). Mindeme csatatereken ott az egyszerű közlegény, a Jóképű Johnny, csak mindig más fegyver van nála (Concordban muskéta, Vietnamban géppisztoly, Birminghamben a puszta keze, ökölbe szorítva). Így érkezünk el a dal végén feldobott kérdéshez, hogy hát mi is lenne a teendő, várjunk a következő ütközetre, a süvítő golyókra, a hidrogénbombára, a cirkáló rakétára? Válasz nincs (azt legfeljebb a szél fújja, hogy megint Dylant idézzük) – csak a húrok zaklatott pengetése.

A tévéfelvétel 1967-ben készült. Ekkor jelent meg a félig indián származású (s 2013-ban, 72 éves korában elhunyt) Richie Havens első albuma, a Mixed Bag, rajta a Handsome Johnny. Két évvel később ő lépett elsőként a woodstocki színpadra, ahol a tervezett műsorrendtől eltérően három órán át tartania kellett a frontot a többi szereplő késése miatt. A Handsome Johnny a fesztivál filmjében is szerepel. Nem kifejezetten vietnami témájú, de ott és akkor a vietnami versszak erősebben megérinthette a tömeget, mint mondjuk a gettysburgi. Hogy mennyire, az jól látható Country Joe McDonald fellépésén: Amerika vietnami szerepvállalása miatt, százezres közönségével együtt hangos FUCK-ot küld a politikusok, a tábornokok, a hadi üzleten nagyot kaszáló Wall Street és a háborút támogató apák címére, akik dobozban kaphatják vissza fiaikat (I Feel Like I’m Fixin to Die Rag).

Az Egyesült Államok vietnami beavatkozása – a gyarmattartó Franciaország kiverése után – 1955-ben kezdődött (Eisenhower elnök felszerelést és néhány száz tanácsadót küldött). 1962-ben kiszélesedett (Kennedy idején tízezerhez közelített a létszám). 1965-ben megérkeztek a harcoló alakulatok (Johnson alatt több százezer katonával). 1969–70-re a tiltakozás is tömegessé vált. Ott a nyoma a zenében is, legyen az a háború hasztalanságát hangoztató soul (Edwin Starr: War), a tüntető egyetemisták agyonlövése miatt dühös country-rock (Crosby, Stills, Nash & Young: Ohio) vagy épp a katona halálhírét hozó levelet megzenésítő reggae (Jimmy Cliff: Vietnam).

Paul Hardcastle: 19

Az Egyesült Államok Nixon elnöksége idején, 1973-ban, Párizsban állapodott meg a háború befejezéséről Észak- és Dél-Vietnam képviselőivel. Az amerikai kivonulás után Észak megállíthatatlanul nyomult Dél felé. 1975-ben az ötágú vörös csillag jegyében újraegyesítették az országot. A saigoni amerikai nagykövetség pánikszerű kiürítését 1979-ben a This Heat foglalta monoton zajba: a követség macskájának megevését taglaló The Fall Of Saigon az angol experimentális együttes első nagylemezén jelent meg (This Heat). A Vietnamból hazatért amerikai „veteránok” visszailleszkedése évtizedekre témát adott íróknak, filmeseknek, zenészeknek. Akadt ilyen története a Ramonesnek (53rd & 3rd, lásd itt) és Lou Reednek is (Xmas in February, lásd itt).

Túlélni nehéz volt, meghalni könnyű. Becslés szerint 2 millió vietnami és 58 ezer amerikai életébe került a háború. A Vietnamban harcoló amerikai katonák átlagéletkora 19 év volt (a második világháborúban 26). Erre utal Paul Hardcastle számának a címe. Ez volt 1985 legkelendőbb kislemeze Nagy-Britanniában. Korabeli híradásokat és az „amerikai történelem leghosszabb háborúja” statisztikai adatait hallgatva lehet rá táncolni.

Bob Marley: War / No More Trouble

1963-ban Hailé Szelasszié felszólalt az ENSZ-ben, New Yorkban. Az etióp császár a nukleáris leszerelés mellett érvelt. Másrészt szóvá tette: több erőfeszítés szükséges az emberek közötti egyenlőség megteremtése, a megkülönböztetés kiiktatása érdekében. Jelezte: amíg nem szűnik meg a diszkrimináció Afrika egyes országaiban (s kiemelte Angola, Mozambik és Dél-Afrika gyalázatos rezsimjeit), addig a kontinens nem fog békét ismerni.

A jamaicai rasztahívők által Isten leszármazottjaként tisztelt Szelasszié 1975-ben, 83 éves korában, trónjáról egy éve letaszítva, házi őrizetben hunyt el. Nem érte meg, hogy beszédének faji egyenlőségre vonatkozó része szinte szó szerint utat talált Bob Marley dalába, aki Szelasszié mondatai közé refrénként iktatta be saját szavait, a császár mondandóját fölerősítve, háborút jövendölve mindenütt mindaddig, amíg meg nem valósul az egyenlőség álma, s nem válnak általánossá az emberi alapjogok.

A Rastaman Vibration című 1976-os Bob Marley & The Wailers albumon megjelent War a No More Trouble-lal egybeépítve Marley állandó koncertdarabja lett. Ez a felvétel 1977-ben, Londonban készült. Addigra Angola és Mozambik függetlenné vált gyarmattartójától, Portugáliától, a dél-afrikai apartheid leépítésének kezdete 1990-ig váratott magára. Ezt viszont az 1981-ben elhunyt Bob Marley nem érte meg.

Stranglers: Vladimir And The Beast

1979 decemberében a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, hogy segítséget nyújtson az előző évben hatalomra került kommunista kormányzatnak a fegyveres – főként muzulmán – felkelők elleni harcban. A Nyugat a szovjet birodalom erőszakos terjeszkedését látta ebben, s gazdasági szankciókkal és az 1980-as moszkvai olimpia bojkottjával jelezte ellenvetését.

A szovjet underground ismeretének hiányában nem tudom, mennyire ihlette meg az ottani zenészeket a tíz évig tartó beavatkozás, amely az USA vietnami veteránjaiéhoz hasonló problémákkal vágta fejbe a SZU afgán veteránjait – annyit tudok, hogy a Stranglers foglalkozott velük. 1983-ban jelent meg szappanoperájuk, a The Chronicles of Vladimir első része: diktatúrán élcelődő fanyar próza, 1977-es stílusuktól alaposan elütő slágerük, a Golden Brown hangzásvilágát „oroszos” motívumokkal kiegészítő kísérettel.

Nem épp tévésorozat sűrűségben, 1983–87 között mindössze öt (plusz egy) epizódot hoztak ki, zömmel kislemezek B-oldalain. Az elsőben (Vladimir And Olga) Vlagyimir, a fiatal atomfizikus feleségével, Olgával és gyerekeikkel Odesszába megy üdülni, ám az útközben elfogyasztott kenyérben tenyésző penészgombák hatására egy kereszteződésben leállítja a kocsit, és táncolni kezd, a város legnagyobb dugóját okozza, megállíthatatlanul nevetve és sírva, sírva és nevetve. A második epizódban (Vladimir And Sergei) megtudjuk: mindennek a jutalma: Szibéria. Itt, Olgától elszakadva Vlagyimir forró (de nem elvtársi) kapcsolatba kerül egy nap cserzette bőrű matrózzal, Szergejjel. Lebuknak.

Az első két epizód egyes szám harmadik személyű narratíváját a harmadikban (Vladimir And The Beast) egyes szám első személy és levélforma váltja fel. Vlagyimir, miután két év alatt kigyógyították „betegségéből”, Afganisztánba kéri magát, ahol hamar ráébred, hogy „afgán elvtársaink felszabadító küzdelmét nem egyöntetűen ítéli meg a helyi lakosság”, s nemcsak a fegyveres harc feszültségét enyhítő hasisra szokik rá, hanem női társaság hiányában intim viszonyba is bonyolódik egy tevével. Ismét kúrára szorul: az NDK-ba küldik. Onnan pedig Havannába vezet az útja. De az már másik lemez.

Robert Wyatt: Shipbuilding

A Margaret Thatcher iránti viszonzatlan érzelmeiket dalba öntő zenészek kapcsán már szó esett a brit Falkland-szigeteket megtámadó Argentínával vívott háborúról (lásd itt). Ehhez kapcsolódik a Shipbuilding is.

A politika cinizmusának dühödt kritikáját (Crass: How Does It Feel To Be The Mother Of A Thousand Dead; New Model Army: Spirit of the Falklands; The Exploited: Let’s Start A War) megelőzően, 1982 augusztusában elhangzott egy halk kérdés is: „Megéri?” Robert Wyatt, az egykori Soft Machine kerekes székhez kötött dobosa tette fel, a háborús konjunktúrára célozva. Újra építhetünk hajót, ehhez értünk csak, lesz munka, lesz pénz az asszony új télikabátjára, a srác szülinapi biciklijére, de megéri? Vajon visszatérnek-e a behívott fiúk? És mi van, ha tényleg holttestekben számítható ára lesz a hajóépítésnek? Megéri?

Clive Langer zenéjére Elvis Costello írt szöveget. Később ő is lemezre énekelte, koncertjein játszotta, sőt 2013-ban egy argentin énekesnő, La Marisoul és a The Roots közreműködésével elkészítette a történet argentin oldalát is: Cinco minutos con vos (Five Minutes with You).

The The: Sweet Bird Of Truth

1986. április 14-én az amerikai légierő megbombázta Líbiát. Katonai célpontokat lőttek. Találatot kapott Kadhafi elnök főhadiszállása is, ő azonban túlélte. Reagan elnök megtorlásként adott parancsot a támadásra, miután 1985 decemberében a római és a bécsi repülőtéren, 1986 áprilisában egy nyugat-berlini diszkóban amerikai állampolgárok estek áldozatul terrorakcióknak, s ezek mögött Líbia állt.

1986 novemberében ebbe a helyzetbe robbant bele Matt Johnson, művésznevén The The második albuma, az Infected, s rajta a Sweet Bird Of Truth. Egy arab terület fölött szálló amerikai vadászpilóta szavait halljuk, közvetlenül lezuhanása előtt. Látja a tengerpartot, a darukat, a folyókat, a vonatokat, eszébe jut a pénz, amit keresett és a sok test, amelyeket megcsonkított, valaha tisztán látott, de most már nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, azt se tudja, csecsemőként bőgjön-e vagy haljon meg férfiként, nem járt templomba, nem hitt Krisztusban, de most összeszorult gyomorral mégis azért imádkozik, hogy halálakor legyen vele az Isten.

Laurie Anderson: Night In Baghdad

Szaddám Huszein csapatai 1990 augusztusában megtámadták Kuvaitot. Az iraki diktátor nemzetközi nyomásra sem volt hajlandó kivonulni a kicsi, de olajban gazdag szomszédos országból. Az Egyesült Államok vezette katonai szövetség ENSZ-felhatalmazással 1991 januárjában légitámadást, februárban szárazföldi offenzívát indított. Irak térdre kényszerült, Kuvait visszakapta függetlenségét.

Az Öböl-háború a legkorszerűbb számítógépes haditechnika próbaterepe volt, amely megkönnyítette az éjszakai hadviselést – ez a hadtörténeti háttér. Laurie Anderson ebből indult ki az 1994-es albumán (Bright Red/Tightrope) szereplő Night In Baghdadban. A becsapódó lövedékek olyan szép látványt nyújtanak a sötétben, akár a július 4-i függetlenség napi tűzijáték vagy a karácsonyfa fényei. De ez csak a látszat, a távolból. Aki közel van, annak gázálarcot kell viselnie. A dal szereplője – katona vagy haditudósító – ebben a rohadt gázmaszkban tudakolja Kaliforniától, hogy milyen ott az idő, s teszi fel az élet-halál kérdést kedvesének: „Szerettél-e valaha engem igazán?” Kegyetlenül őszinte választ kap, békében, háborúban egyformán bele lehet pusztulni: „Csak amikor táncoltunk. Az olyan szép volt, mint július 4.”

James Blunt: No Bravery

Volt egy ország, déli szomszédunk, Jugoszlávia. Egy működni látszó álom tartotta egyben. Tito marsall 1980-as halála után szétesésnek indult, évtizeddel később szét is robbant, megszakítva Európa leghosszabb háborúmentes időszakát. Helyén létrejött Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia és Hercegovina, Montenegro, Macedónia, legutóbb pedig Koszovó.

1999-ben, a Koszovóba küldött békefenntartó NATO-csapatok brit kontingensében szolgált James Blunt (a klipbe bevágott videonapló részletében láthatjuk is indulása napján). Bristoli egyetemi tanulmányait a hadsereg finanszírozta, ennek ellentételeként bújt egyenruhába négy évre – végül hat év után, 2002-ben szerelt le századosként. A balkáni háború élményéből írta, még a helyszínen a No Braveryt. „Már nem látok bátorságot a szemedben, csak szomorúságot” – szól a refrén, előtte és utána pedig kiégett házak, sírba tett fivérek, nyomtalanul eltűnt apák, térdre rogyott öregemberek, megerőszakolt asszonyok és lányok, kiabálni is félő gyerekek képei. Egy „gyalázatra vak nemzet”, egy „gyűlölettől átitatott nemzedék”.

A No Bravery James Blunt Back to Bedlam című első albumán jelent meg, amely 2004-ben, 30 éves korában egy csapásra a csúcsra juttatta.

Eddie Vedder: Masters Of War

1992 áprilisában James Blunt még messze volt a Balkántól, amikor elkezdődött Szarajevó ostroma. A függetlenné vált Bosznia és Hercegovina fővárosát a boszniai szerbek támadták a környező hegyekről. Bevenni nem tudták, csak szétlőni épületeit, s megölni ötezernél több lakosát, kétezernél több védőjét. Európa leghosszabb városostroma 1996 februárjában ért véget. Abban az esztendőben kapta meg szociológusi diplomáját James Blunt, s vonult be.

1992 augusztusában egy zsúfolt piacteret lőttek a szerbek Szarajevóban: tizenöt halott, száz sebesült. A minden addiginál aljasabb akció miatti fölháborodás is benne lehet az indulatban, amellyel Eddie Vedder, a Pearl Jam énekese előadta Bob Dylan klasszikus szerzeményét az év októberében, a New York-i Madison Square Garden színpadán, ahol sztárparádéval ünnepelték Dylan pályakezdésének 30. évfordulóját. Eddie Vedder az 1962-ben írott, s az 1963-as The Freewheelin’ Bob Dylan című albumon megjelent Masters Of War örök aktualitását bizonyította. Dylan szavaival átkozza el mindazokat, akiknek érdekük fűződik a háborúhoz, s fedezékből nézik, amint az általuk harcba küldött fiatalok vére a sárba csorog. Képükbe vágja, hogy bűneiket még Jézus sem bocsátaná meg, s a halálukat kívánja: ott akar állni a sírjuknál, minél hamarabb, annál jobb.

30 Seconds To Mars: This is War

Szarajevótól, a trónörökös lelövésétől eljutottunk Szarajevóig, a piac ágyúzásáig – ez volt a 20. század, dióhéjban. Nem mintha a 21. nagyon más volna, legfeljebb a hadszínterek húzódnak arrébb. Amikor ezt írom, éppen Gáza és Ukrajna, Irak és Szíria. Ideológiák és harci célok változhatnak, a tét ugyanaz: élet vagy halál.

„Ez a háború” – énekelte Jared Leto a 30 Seconds To Mars harmadik albumának címadó szerzeményén, 2009-ben. Bevallottan figyelmeztetésként „az embereknek, jóknak és gonoszaknak”, továbbá minden katonának, civilnek, mártírnak és áldozatnak, prófétának, hazugnak, becsületesnek, vezérnek, páriának, győztesnek és magát messiásnak képzelőnek. A játékfilmes klip dokubevágásai elég didaktikusak, viszont az ötlet, amelyre kifut, eredeti: egy hatalmas égi mágnes – háromszögű, akár Isten szeme egyes ábrázolásokon – elragadja a földről a harci járműveket. Pörögve száll, csörömpölve csapódik hozzá a sok ócskavas. A leszerelés mennyei módja, álomnak szép.

„Az első 4, a második 6, a harmadik egy pillanat csak” – a megtörtént és az elképzelt világháborúk időtartamát sűrítette dalba a Trabant, még a 80-as évek elején. Szerettem volna ezzel zárni, mondván, ennél a forgatókönyvnél csak jobb jöhet, de nem találtam a neten. Méhes Mariettáék rémálma helyett így a harcedzett Jared Leto hollywoodi ábrándképeivel veszünk búcsút a fegyverektől.

Legközelebb: Dalba foglalt filmsztárok

Legutóbb: Közel-Kelet

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.