Zene csatazajban – 15. Közel-Kelet

  • Szőnyei Tamás
  • 2014.08.06 14:13

A nagy számok örvénye

Zsidók és arabok, diaszpóra és intifáda. Valaha a szórakoztatás egzotikus háttere volt a térség Orántól Kairóig, Jeruzsálemtől Bejrútig. Ma az évezredes történelemben gyökerező véres valóság is táplálja a zenét. Dalok az együttélésről és annak lehetetlenségéről, a fal két oldaláról. Natacha Atlas, Matisyahu, Ofra Haza, Chava Alberstein, Maurice El Médioni, Ramallah Underground, Subliminal, Special AKA, Amazulu, Muslimgauze. És Ella Fitzgerald.

Natacha Atlas: Leysh Nat’arak

„Miért harcolunk?” – tette fel az örök kérdést Natacha Atlas 1995-ben. Dalának szövege általánosságban szól arról, hogy testvérek vagyunk, fejezzük hát be a háborút, a szám klipje azonban egyértelműen jelzi, mely testvéreket terelné vissza a békéhez. Híradófelvétel mutatja az amerikai elnök közvetítésével kezet fogó izraeli és egyiptomi vezetőket (Camp David, 1979: Jimmy Carter, Menachem Begin, Anvar Szadat), s egy-egy pillanatra felvillan a cionizmus atyja, illetve az 1967 utáni évtizedek legbefolyásosabb palesztin vezetője is (Herzl Tivadar, Jasszer Arafat).

Natacha Atlas sajnos hiába ajánl harc helyett békét és szeretetet Isten kegyelmére is hivatkozva, a béke mindig ideiglenesnek bizonyul. Felhívása éppoly aktuális ma is, mint amilyen frissen szól a Transglobal Underground tagjai által összerakott zene. Pedig közel két évtizede robbantak be ezzel a hangzással a világzene elektronizálásának úttörői között. A Leysh Nat’arak az angol-egyiptomi származású, Belgiumban felnőtt énekesnő első szólóalbumán, a Diasporán szerepel, arab szövegének üzenetét angol fordításból ismerhetjük: „Térjünk vissza a békéhez.”

Ella Fitzgerald: Night in Tunisia

A mesebeli Arábia, a rejtélyes sivatag, a ragyogó hold éles fénye – az egzotikus kalandok elmaradhatatlan kellékei köszönnek ránk a Night in Tunisiában. Napnyugtakor a gondok elpárolognak, az est megkönnyebbülést hoz, az éjszaka – minden éjszaka – csodálatos és békés.

Legalább is Dizzy Gillespie izgalmas ritmikájú 1942-es dalában. Nála a Night in Tunisia instrumentális, a helyszínnel kapcsolatban mindent a hallgató fantáziájára bíz. Akkoriban Earl Hines zenekarában fújta. Az ugyanitt éneklő Sarah Vaughan viszont Interlude címmel vette lemezre 1944-ben, nála a címbéli közjáték a szerelemre vonatkozott. Azután forgalomba került Night in Tunisia címmel egy teljesen másik szövegváltozat is, ez hallható Ella Fitzgerald 1961-es felvételén.

A leggyakrabban feldolgozott dzsessz-sztenderdek egyike ez, zenekari vagy szöveges változatban olyan muzsikusok adták elő, mint Charlie Parker, Miles Davis, Art Blakey vagy a Lambert, Hendricks & Ross vokáltrió (benne a dal szövegét író David Lambert). Bármelyik verziót hallgatjuk, nem a szám keletkezésének idején dúló világháború vagy a legutóbbi idők forrongása, a Tunéziából kiinduló arab tavasz jut eszünkbe. Inkább a sivatag fölött szikrázó csillagok.

Maurice El Médioni: Oran Oran

Nagyjából ugyanakkor, amikor Dizzy Gillespie Amerikában megírta a Night in Tunisiát, Algéria egyik legnagyobb városa, a kozmopolita Orán egyik lokáljának tulajdonosa egy szinte gyerek zongoristát szerződtetett amerikai vendégei szórakoztatására. Az amerikai vendégek katonák voltak. A németek megszállta Algéria felszabadítására érkeztek, de gondoskodni kellett szabad estéik kulturált eltöltéséről is. A zongorához Maurice El Médioni ült, akinek apja és nagybátyja is bárt vezetett Orán zsidónegyedében. Itt nőtt fel, és szívta magába a szefárd zsidók, a többségi arabok, a gyarmatosító franciák, valamint a szintén nagy tömböt alkotó spanyolok zenéjét, meg még ami Amerikából és Kubából bejött.

Mindez szétbonthatatlanul szerves ötvözetet alkot saját zenéjében, így ifjúságát és hajdani hazáját felidéző dalában is. Hajdani, mert hiába éltek ott évszázadok óta a zsidók, a franciák elleni felkelésben ők is célponttá váltak, s miután Algéria 1962-ben kivívta függetlenségét, több mint 100 ezres közösségük zöme elmenekült onnan. A Franciaországot választók között települt át Marseille-be Maurice El Médioni is, aki igazi nemzetközi hírnévre 70 felé közeledve, 1996-ban tett szert. Descarga Oriental című albumát 2006-ban az Oran Oran nyitotta. A fenti koncertfelvétel 2013-ban készült.

Oránban született a rai is, amelynek világiassága szembemegy az iszlám fundamentalizmussal. Egy raiénekes meggyilkolása egyértelművé tette, hogy a fenyegetés véresen komoly, ezért 1986-ban Khaled is Franciaországba menekült Oránból. El Médionihoz hasonlóan azután ő is idegenből hazagondolva adta elő honvágytól fűtött dalát: a Wahrane Wahrane arabul ugyanaz, mint franciául az Oran Oran.

Amazulu: Cairo

Tunéziai és algériai éjszakák után Egyiptom. Méghozzá egy kiszolgáltatottságát lazán kezelő nő szemszögéből, aki délelőtt alszik, akár egy turista, de éjszakája a kemény munkáé, mindent meg kell tennie a férfiért, enyhíteni éhét, oltani szomját, kielégíteni társaság iránti igényét. Mert arra nem jár munkanélküli-segély, ha az ember egy kairói bárban füstöl… Nagyjából ennyi a 80-as évek közepén néhány kisebb-nagyobb slágert jegyző brit női együttes, az Amazulu 1983-as dala, amit a hozzátartozó klip eredeti ötlete, a nyárson forgatott autó látványa is segít memóriánkba égetni.

Egyiptom másokat is megihletett akkortájt. Kate Bush az ókori nagyság hangulatát varázsolta elő (Egypt). A Madness éjszakai csónakázásra invitált a Níluson (Night Boat to Cairo). A Bangles antik figurák mozdulatait utánzó bolondos táncba hívott (Walk Like an Egyptian). Jonathan Richman Jamaicát hozta össze Egyiptommal (Egyptian Reggae). Jópofa holmik, de semmi olyasmi, amiből a Közel-Kelet puskaporát szagolhatnánk.

Ahhoz tovább kell vándorolni, át a sivatagon.

Ofra Haza: Shaday

1949–50-ben Izrael a „Varázsszőnyeg” akció keretében, légihíd alkalmazásával áttelepített Jemenből 44 ezer embert, lényegében a teljes ottani zsidó közösséget. A Palesztina felosztása miatt kitört zavargások antiszemita éle miatt veszélyben voltak Jemenben. Új hazájukban „csak” sötétebb bőrszínük és sokuk szegénysége, képzetlensége nehezíthette meg életüket. De hoztak magukkal hagyományt és kultúrát is – például zenét. Erre leghatásosabban a jemeni zsidó családból származó Ofra Haza nyitotta rá az izraeliek szemét és fülét az 1984-es Yemenite Songs révén: a héberül és arabul énekelt tradicionális jemeni dalokat tartalmazó albumot indító Im Nin’ Alu azután hangmintaként önálló életre kelt Eric B. & Rakim, majd a MARRS műhelyében (erről már esett szó itt ). A nemzetközi sikerre maga Ofra Haza is rátett egy lapáttal, amikor az Im Nin’ Alu erőteljesen táncosított változatával nyitotta 1988-as albumát, a Shadayt.

A részben angol szöveg megkönnyítette a külföldi közönségnek, hogy fogalmat alkothasson a Shaday címadó dalának tartalmáról. „Sok évvel és könnyel ezelőtt / Szétszóratott a népem / Megtört lelküket vitték magukkal / Otthonaikból, ahol még számított az idő / Szépséges hazám, magányos hazám / Kétezer évig egyedül / S most visszatértünk Szent Földünkre / De a talajt könny áztatja” – énekelte csodálatos hangján, a zene sejtelmes fátyla alá vonva hallgatóját.

A múlt idő végleges, Ofra Haza 2000-ben elhunyt AIDS következtében. 42 éves volt.

Special AKA: War Crimes

Izrael északi szomszédja, Libanon sokáig virágzó üzleti és turisztikai központja volt a Közel-Keletnek. 1975-ben azonban polgárháború kezdődött a szomszédos országok által is támogatott vallási és politikai csoportok között. Külön élezte a helyzetet a palesztinok jelenléte. Első százezres csoportjuk az 1948-as háború után menekült ide, amikor a környező arab államok megpróbálták a tengerbe szorítani Izraelt. Számuk 1971 után megháromszorozódott: ekkor Jordániából űzték el őket, miután a Palesztin Felszabadítási Szervezet át akarta venni az irányítást Jordánia felett. A Jasszer Arafat vezette PFSZ Dél-Libanonba tette át székhelyét, s nemcsak a libanoni polgárháborúból vette ki részét, hanem innen lőtte Izraelt is – az meg visszalőtt. Sőt, 1982 júniusában megtámadta Dél-Libanont, s elérte, hogy a PFSZ fegyveresei nemzetközi felügyelet alatt kivonuljanak onnan (ekkor települt át a PFSZ Líbiába). Maradtak viszont a menekülttáborok. 1982. szeptember 14-én merénylet áldozata lett az Izraellel jó kapcsolatot ápoló új libanoni elnök, Bashir Gemayel. A következő napokban a hozzá hű keresztény milícia megtorló akciót hajtott végre Nyugat-Bejrút két palesztin menekülttáborában (palesztinokat véltek a merénylet mögött, holott, mint kiderült, a Libanon fölötti ellenőrzésre törő Szíria embere volt a tettes). Sabra és Shatila menekülttábort izraeli katonák vették körül, ők engedték be oda a támadókat. Izrael így legalábbis közvetetten felelős 750 (eltérő források szerint 3500) ember – köztük rengeteg fegyvertelen civil – meggyilkolásáért.

Ennyi háttér szükséges a Special AKA számának megértéséhez. Ez a szörnyű incidens késztette Jerry Dammerst a szívverésre emlékeztető ritmusú, arabos motívumokkal gazdagított hangszerelésű dal megírására. A War Crimes 1982 decemberében jelent meg kislemezen. „Bombák zárják le a vitát, rendet teremt a csizma / Halljátok a jajveszékelőket Bejrút romhalmazai alatt? / A haldoklók láttán kérdem, ki a felelős? / A számok mások, de a bűn ugyanaz / Belsen sírjaitól, hol ártatlanokat égettek el / A bejrúti népirtásig, mit se tanultál, Izrael?”

A War Crimes helyet kapott a Special AKA 1984-es In The Studio című albumán is. Ugyanekkor jött ki a Human League The Lebanon című kislemeze: férfi és női szemszögből idézte fel a polgárháború előtti békés életet.

Muslimgauze: State of Palestine

Izrael 1982-es dél-libanoni benyomulása életre szólóan felháborított egy 20 éves manchesteri zenészt: Bryn Jones (a neve csak hasonlít a néhai Stones-gitároséra) ettől kezdve a palesztin-, sőt pánarab-ügy elkötelezettjeként, Muslimgauze művésznéven működött. Kizárólag instrumentális zenét készített, az arab és egyéb keleti nyelveket nem beszélő hallgató számára érthetetlen tartalmú hangmintákat is felhasználva. Hasonló ösvényen haladt, mint amelyen David Byrne és Brian Eno 1979-ben elindult (My Life In The Bush Of Ghosts), azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy míg Byrne és Eno inkább csak a hangzásra, a textúrára, a nyugati és a harmadik világ zenéinek hipnotikus hatású összegyúrására ment rá, ő mindezeken túl keményen politizált is. Lemezeinek és a rajtuk lévő számoknak a címe egyértelmű és feltétlen kiállást közvetített a palesztinok mellett, Izrael ellenében. Rendszerint konkrét eseményekre, helyszínekre, személyekre vagy szervezetekre utalva, további tájékozódásra késztetve a tudatos hallgatót.

A Muslimgauze eredetileg legfeljebb ezer példányban kihozott lemezei immár a neten könnyen elérhetők, s nem igényel túl sok erőfeszítést a fontosabb háttérinformációk összeszedése sem. A palesztin föld minden egyes homokszemcséjét (Every Grain of Palestinian Sand, 1998), a palesztin felkelést (Intifaxa, 1990) és az iszlám egységet (United States of Islam, 1991) emlegette, palesztin vezetőket (Abu Nidal, 1987, Yasser Arafat’s Radio, 1993), sőt terrorszervezeteket (Hamas Arc; Vote Hezbollah, 1993) propagált. S árulásként bélyegezte meg az oslói megállapodást, Arafat és Rabin izraeli miniszterelnök kézfogásával a borítón (Betrayal, 1993). Oslo igazi, tartós békét nem hozott, viszont elvezetett az izraeli haderő kivonásához a Gázai övezetből, ahonnan a Hamász idén nyáron lőni kezdte Izraelt, ellencsapást provokálva.

A 2014-es háborút Bryn Jones nem érte meg: 37 éves korában, 1999-ben, egy ritka, gombás vérfertőzés következtében hirtelen elhunyt. De rengeteg zene maradt utána, s hagyatékának gondozói új lemezek tömkelegét jelentették meg a nevében, többek között ilyen címekkel: No Human Rights for Arabs in Israel (2004), Fuck Israel (2011).

Matisyahu: Jerusalem (Out Of Darkness Comes Light)

Matthew Paul Miller, azaz Matisyahu más oldalról közelített mindehhez. Zsidó származású amerikai középiskolásként két hónapot töltött Izraelben, majd 19 éves korában, 1998-ban – amikor a Muslimgauze arab gerillaharcosokat éltetett (Fedayeen) – a lubavicsi haszid közösség tagja lett Brooklynban. Nagy szakállal, pajesszel, fekete kalapban, ifjú rabbiba oltott rapperként, az amerikai hiphop és a jamaicai reggae energikus ötvözetével, egy kántor elhivatottságával lépett színre. Bibliai talajba ágyazott mondandóját illusztrálja a harmadik albumán (Youth, 2006) hallható Jerusalem. A hagyományra, az ősökre, népe történelmére hivatkozva fogadja meg: mindörökké hű marad hitéhez, aminek élő jelképe Jeruzsálem. Ez ad szavakat a szájába, ez ad erőt kezének, ez irányítja lépteit.

„Jeruzsálem, ha elfelednélek / Nem jönne többé tűz a nyelvemről / Jeruzsálem, ha elfelednélek / Feledje el a jobb kezem, mit tennie kell (…) 3000 év hontalanság után / Azt akarják, adjam fel a tejjel, mézzel folyót / Hát nem látjátok, hogy nem a földről vagy a tengerről van szó / S nem is az országról, hanem Őfensége lakhelyéről / Építsétek újjá a templomot és a dicsőség koronáját / Teltek az évek, kábé hatvan / ebből az évszázadból / Kemencében égettek / Gázba fullasztottak volna / De engem nem / Én nem fekszem le, nem alszom el…”

Jeruzsálem természetesen Matisyahu előtt járó szerzőknek is adott témát. A város zsidó szent helyekkel teli részeit 1967-ben, a hatnapos háborúban foglalta vissza Izrael Jordániától. A katonák Naomi Shemer dalából is erőt merítettek, a Yerushalayim shel zahav (Arany Jeruzsálem) pedig azóta a visszatérést ünnepli – itt Ofra Haza előadásában. Sinead O’Connor kétféleképpen is megszólította Jeruzsálemet: 1987-ben, első albumán elementáris erővel (Jerusalem), 2003-ban áhítattal (Song Of Jerusalem). S az örök kérdéssel: „Mikor szakad vége fájdalmainknak? Örömben mikor lesz részünk?”

Ramallah Underground: Sijen ib Sijen

Épp elég fájdalom, bánat és szomorúság halmozódott fel mindkét oldalon ahhoz, hogy szinte lehetetlen legyen megnyugtató választ találni Sinead O’Connor általános érvényű kérdéseire. Amelyeket továbbgondolva azt is kérdezhetjük: mikor fogják tudni mindkét oldalon úgy átérezni egymás fájdalmait, hogy közösen vethessenek véget a sérelmek, a bizalmatlanság, az erőszak és a vérbosszú egymásba kapcsolódó láncolatának?

Attól tartok, hogy az én életemben nem jön el ez az idő. A Ramallah Underground klipjét látván úgy érzem, még a hozzájuk hasonló palesztin fiatalok életében sem. Ne legyen igazam.

Ramallah Jeruzsálem közelében, a Jordán folyótól nyugatra, palesztin területen fekszik. Történetében benne foglaltatnak a közel-keleti válság évtizedei. Az 1948-at követő jordán megszállás, az 1967-et követő izraeli megszállás, az 1987-ben kitört első és a 2000-ben kitört második palesztin felkelés, az intifáda. Itt működött a PFSZ főhadiszállása, s itt áll Jasszer Arafat síremléke. Ramallah kívül esik a terroristák Izraelbe szivárgását megnehezítő falon, amely adekvát háttere az idevalósi hiphopkollektíva, a Ramallah Underground klipjének is. Sijen ib Sijen (Börtön a börtönben) című számukban az apartheid falaként emlegetik az építményt. De nemcsak a népüket „kifosztó” Izrael ellen fordulnak, hanem azok ellen is, akik csak ígérgetik a segítséget, de mit sem tesznek, sőt „kokaint szippantanak, kihasználják a vallást és együttműködnek az ellenséggel”. A szám utolsó soraiban az ellenállás harangjait megkondítva újabb intifádára hívnak fel.

Hasonló indulatok feszülnek a DAM Born Here című számában is, azzal a különbséggel, hogy ezt a rapcsapatot izraeli születésű, izraeli állampolgárságú palesztinok alkotják a Jeruzsálem és Tel-Aviv között fekvő Lod városából. Ebből az alapállásból követelik jogaikat: „Én itt építem fel, te itt rombolod le az otthonom / Ha az enyém illegális, akkor a tiéd milyen, rokon?”

Subliminal: Eretz Ahuva

Vissza a fal túloldalára: palesztin nézőpont és palesztin rap után zsidó nézőpont, zsidó rap. Az amerikai hiphop inspiráló hatása és a belső érzelmi töltet ugyanaz, egyébként minden más. Izrael itt szerelmetes föld, szent föld, az ígéret földje, hová az ősök nyomában, hosszú utazást követően megérkeztem – vallja Subliminal (született Ya’akov Shimoni). Tel-Avivban látta meg a napvilágot 1979-ben, külföldről menekült családban: anyja perzsa, apja tunéziai zsidóként lelt itt hazára, ő pedig a cionista hiphop vezéralakjaként, a Dávid-csillag jegyében lelkesíti közönségét. Az Eretz Ahuva (Beloved Land) 2006-ban jelent meg Just When You Thought it Was Over című albumán.

„Ezt a dalt földanyámnak ajánlom / hazámnak, gyökereimnek, kultúrámnak / jóságomnak és rosszaságomnak, mert eljött az idő / hogy megtanuljunk örülni. / Nemzedékek álmodtak az otthonról, ahol élhetünk (…) / Csak Izraelben, e csodás országban / jó zene, szombat a zsinagógában / pita falafellel, régi dolgok…”

Chava Alberstein: Chad Gadya

Amit látunk: Natalie Portman megállíthatatlanul sír egy kocsiban (taxiban egyébként).

Ahol mindez történik: Amos Gitai izraeli rendező Free Zone című filmje (Magyarországon nem forgalmazták).

Amit hallunk: Chava Alberstein zsidó húsvéti gyerekdalt énekel (felnőtt verzióban).

Chava Alberstein lengyel származású izraeli énekesnő, dalai révén a jiddis nyelv életben tartóinak egyike. Budapesten is hallhattuk a Klezmatics kíséretében, közös albumukat adták elő (The Well, 1998).

A filmet a 2005-ös cannes-i fesztiválon mutatták be, három női főszereplője sorsának összefonódása a közel-keleti népek történetének összegabalyodását is jelképezi.

A gyerekdalban az angol felirat szerint bárányt, az arámi nyelvű eredeti szerint kiskecskét apa vette a piacon. A kiskecskét megette a macska, a macskát megharapta a kutya, a kutyát anya megverte bottal, a botot elégette a tűz, a tüzet eloltotta a víz, a vizet megitta az ökör, az ökröt megölte a mészáros, a mészárost elpusztította a halál angyala. Ez persze csak a vázlat, valójában versszakonként megismétlődik az összes fázis, mindig újabb akcióval bővülve. Értő elemzések szerint mindegyik szereplő a térség valamely népét jelképezheti, kezdve a zsidóságot megtestesítő kiskecskével, az egymásra következő erőszakos cselekmények első áldozatával.

Chava Alberstein a hangszerelésen túl egy versszakot is hozzátett. A gyerekdal szimbolikájához képest egyértelműen az aktuális állapotokról. „Nincs még itt a tavasz / Sem a húsvét / Megváltoztál? / Megváltoztam / Minden este csak négy kérdést teszek fel / De ma eszembe jutott még egy / Meddig tart még a szörnyűségnek ez a köre? / Vádló és vádlott, gyilkos és áldozat köre / Mikor lesz vége ennek az őrületnek? / Mi változott meg ebben az évben? / Én változtam meg / Szelíd bárány voltam / Tigris és vad farkas lettem / Galamb és gazella voltam / Ma nem tudom, ki vagyok.”

Következő témánk: Háború

Előző témánk: Alapszámok 0–10

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.