Tegyük azt, cirka 30 év múlva. De legyen 40, akkor mi már biztos nem leszünk. Ekkorra nyugaton a fajkeveredés már átbillent a fordulóponton, és az „iszlám civilizáció” többségbe került a genderőrületben magát a pusztulásba buzító Európa országaiban. A maradék keresztény népesség – a szónok elbeszélése szerint – ekkor Magyarországon fog menedéket keresni, s nekünk az lesz a dolgunk, hogy befogadjuk őket, s közben, „Schengen ide, Schengen oda” a nyugati határainknál megállítsuk azokat, akiket „nem akarunk beengedni”.
E szavakra pokoli jelenetek képzettek meg lelki szemeink előtt. 2064-et írunk, s az újra beüzemelt rajkai határátkelő osztrák oldalán járunk… A zord, fagyos novemberéjen német, francia, holland családok járművei állnak végeláthatatlan sorban, s várnak bebocsátásra a makulátlanul keresztény, fajtiszta Magyarország területére, hogy újrakezdhessék életüket. Síró gyerekek, anyák, akikben a remény viaskodik a kétségbeeséssel, aléló aggok, megtört férfiak, akik magukat okolják: hogyan hagyhatták ezt, és miért nem hallgattak Orbán Viktorra annak idején? Derék határvadászaink pedig tudják, hogy nem engedhetnek feltétel nélkül a keresztény irgalom parancsának, és bizony, minden egyes menekülőt meg kell vizsgálniuk, hogy nem viseli-e magán a fajkeveredés, az elkeresztényietlenedettség jeleit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
