A rendszerváltás utáni első években az ókonzervatív jobboldalról, azaz a kisgazdákkal súlyosbított MDF-ről hamar bebizonyosodott, hogy sem elegendő tudással, sem invencióval nem rendelkezik az ország jó kormányzásához.

Azt a szándékot tehát, hogy a Fidesz - érzékelvén a jobboldal már 1993-tól borítékolható kudarcát, és azt is, hogy a baloldal tartósan foglalt lesz - úgy döntött ekkor: az MDF után megkeletkező űrt óhajtja betölteni, talán nem csak a hatalom megszerzésének az imperatívusza diktálta. A korai Fidesz ugyan sok szálon kötődött a magyar progresszív baloldal 1945 előtti és utáni tradícióihoz, de a 90-es évek elejének fiatal demokratái gazdasági értelemben éppenséggel jobboldaliak, azaz az individualizmus, a szabad versenyes kapitalizmus hívei, az állami osztogatás ellenfelei voltak. (Mint afféle liberális párt.) Jellemző módon a Fidesz legnagyobb problémája a magyar gazdaságot az összeomlástól megmentő Bokros-csomaggal annak meghirdetésekor, 1995 márciusában az volt, hogy Bokros nem az ő emberük.

Aztán szinte egyik napról a másikra a gazdasági stabilizációs programot csúnyán szapulni kezdték. Talán ez volt az első olyan momentum a párt életében, amikor a politikai opportunizmus, azaz a választói akarat azonnali kiszolgálása felülírta a népszerűtlen, ámbár felelős és ebben az értelemben racionális politikai magatartást. Ha a nép utálja a Bokros-csomagot, akkor ne a népet próbáljuk meggyőzni, hanem utáljuk vele mi is azt, amit ő utál. De ekkor még biztosan lehetett tudni, hogy csak úgy tesznek. Aztán hamar jöttek a következő mozzanatok - például a tandíj elleni fellépésük, vagy a minden ízében demagóg földügyi népszavazás felkarolása, sőt elorzása 1996-97-ben; ez a kezdeményezés, amely a külföldiek földvásárlását próbálta megakadályozni, a kisgazdák jobbszéléről indult, és a választási kampánynak nekifutó Fidesz politikájának a centrumában végezte. Ez már a gazdasági nacionalizmus full contact felhasználása volt - kizárólag hatalmi célokból. És ez a régi, elfeledett történet megmutatja Orbán mindazon politikai-taktikai készségeit is, amelyek naggyá tették. Azt, hogy képes az ellenfelei fejével gondolkodni - még akkor is, sőt, főként akkor, ha azok nem is tudják, hogy az ellenfelei. Hogy legfeljebb pillanatnyi engedményeket tesz, és hogy a legjobb pillanatban képes támadni; habozás és minden erkölcsi aggály nélkül képes bárkit becsapni, még a saját embereit is. (A népszavazásból végül semmi nem lett.) Mindevvel párhuzamosan gőzerővel folyt az MDF után árván maradt ún. szellemi hátország - emberek, ideák, jelképek, valódi és álcivil szerveződések, újságok, szakmai képviseletek - kisajátítása; és ez a gyorsan virágba boruló kapcsolat immár egyetlen kritikai momentumot sem viselt el. Egyik fél részéről sem. A Fidesz senkit nem hagyott veszni: a szuperliberális, felvilágosult közgazdászokra éppúgy számított, mint a nemzetiszocialista ihletésű gazdasági ezotéria nem is nagyon kódoltan zsidózó megszállottjaira, a püspökökre épp úgy, mint az ősmagyar pogány szekták fősámánjaira - ha azokban elég elszánás volt a "komcsik" és a "liberálisok" ellen. A lépésről lépésre a jobboldal fő erejévé váló párt pedig ahelyett, hogy ezt a sok forrásból táplálkozó hagyományt a maga csöppet sem szerény eszközeivel igyekezett volna megrostálni, ahelyett, hogy kijelölte volna az elfogadhatóság határait, mindent felszívott, s az evidensen jelentkező ellentmondásokat a magyar nacionalizmusban oldotta fel. Mely nacionalizmus már a 2002-es választási kampányban eljutott addig, hogy a Fidesz politikai ellenfeleit a haza és a nemzet ellenségeként bélyegezze meg.

A magyar jobboldal modernizálása, az "európai értelemben vett konzervativizmus" megteremtése nemes feladatnak tűnhetett. Talán annak idején, a 90-es évek elején azt gondolták, hogy ha jobbra is állnak, hát leginkább kényszerűségből teszik ezt, s ha már erre kényszerülnek, majd ők pacifikálják ennek a hagyománynak a vállalhatatlan, gyilkos részét, és vele együtt a szélsőjobbot. A magyar kultúra, a magyar nyelven született szövegek jó része ezt a hagyományt hordozza - és egy politikai vezető, egy nagy politikai párt, ha kormányon van, sokat tehet azért, hogy ez a nyelv, ez a beszéd, ezek a fogalmak és ezek a történelmi kísértetek a margóra szoruljanak, s részük a jól megérdemelt megvetés legyen.

Soha valódi erőfeszítést erre nem tettek. A magyar önelvűség befelé forduló, a gazdasági és szellemi autarkiára hajló, idegengyűlölő, a magyar államnak a saját állampolgárai ellen elkövetett múltbéli bűneit elhazudó hagyományaiban inkább a lehetőséget látták meg. Ha van valami, amit ez az ország a Fidesznek köszönhet, akkor épp ez az: a folyamatos, jól érzékelhető, mind kellemetlenebbé váló, a nemzetnek mind több kárt okozó csúszás jobbfelé; egészen pontosan a szélsőjobb felé. E tekintetben különösen szerencsétlen, hogy Orbán különleges képességekkel rendelkezik a politikai hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Sokan emiatt gondolják a kormányfőt rendkívüli tehetségnek - még azok is, akik nem veszik be az Orbán-kultusz misztikus vonalát, a maszlagot arról, hogy ő lenne magyar nemzet kiválasztott fia, akiben mintegy összegződnek a magyarság legjobb tulajdonságai és legbensőbb, magyar lényege. Evvel viszont az a baj, hogy a tehetséges politikusnak az az ismérve, hogy az általa vezetett ország sorsa egy kicsit legalább jobbra fordul.

Hívei - értelmiségi támogatói éppen úgy, mint törzsszavazói - attól félnek, hogy nélküle az egységes jobboldal pillanatok alatt darabokra hullik, s hosszú búcsút inthetnek a jobboldal hegemóniájának. Nem is ok nélkül. És hogy valóban a nemzet "pusztulását" rettegik-e, vagy csak a megélhetésüket féltik, mindegy is. A lényeg az, hogy nem látnak más utat, csak kitartani mellette.

Csak abban reménykedhetünk, hogy a következő választást nem ők fogják eldönteni. És akkor neki lehet futni még egyszer.