A Budapest forgalmi viszonyainak rendezése című, 1901-es dolgozatában azzal a merész elképzeléssel állott elő, hogy Angyalföldön és Kőbányán kellene két nagy gyűjtőpályaudvart kiépíteni, majd ezek között, a belváros érintésével, föld alatti kapcsolatot létesíteni. A Nyugati pályaudvar épületéből szálloda, a Keletiből vásárcsarnok lett volna. „A költségek tulajdonképpen megtérülnek – írta Zielinski –, hiszen a felszabaduló terület, építmények, vágányok beépíthetők, s így nyereség is elképzelhető.”
Lapzártánk idején derült fény arra, hogy (november 29-i keltezéssel), az Építési és Közlekedési Minisztérium és a MÁV-csoport pályázatot írt ki olyan befektetők és ingatlanfejlesztők számára, „amelyek az ingatlanok egy részének, korlátozott időre szóló, kereskedelmi célú hasznosításáért cserében vállalják az adott állomásépület és környezetének megújítását”. Nem lenne egy rossz szavunk sem, ha a pályázatban lepusztult vasúti objektumok szerepelnének, konkrét felvételi épületek és egyéb műtárgyak. Itt azonban országos méretekről, és szinte felbecsülhetetlen értékű területekről van szó, a többi közt a Keleti, a Nyugati, a Déli, illetve a Kelenföldi pályaudvarokról, vagyis sok-sok hektárnyi budai és pesti ingatlanról. A pályázattal kapcsolatos MÁV-közleményben külön is hangsúlyozzák, hogy „a fejlesztésbe vont ingatlanok kivétel nélkül állami tulajdonban maradnak”, illetve azt is, hogy „minden beruházás csak a cél érdekében létrehozott projektcégeken keresztül történik”, a további részleteket a vasút már nem tartotta közlésre érdemesnek. Ám épp azokból derül ki, hogy e projektcégek az ingatlanok „szabadon fejleszthető részterületeire” a földhasználati jogot is megkapják, a „korlátozott időre szóló kereskedelmi célú hasznosítás” pedig 99 éves (!) időtartamot takar.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
