Lett volna megoldás – és a megoldást, miként a problémát magát is, elég jól lehetett előre látni. Magyarországra érkezik, így vagy úgy, több tízezer menekült; túlnyomó többségük háborús övezetekből, Szíriából, Irakból és a tálibok visszafoglalta Délkelet-Afganisztánból, vélhetően a puszta életét mentve indult útnak.
Ezek az emberek nem akarnak Magyarországon maradni, utaznának tovább az unió vonzóbb országaiba. A kormány sem akarja, hogy Magyarországon maradjanak – a gond csak az, hogy ha itt veszik őket nyilvántartásba, az uniós szabályok szerint itt, Magyarországon kell elbírálni azt is, hogy jogosultak-e a menekültstátuszra. Ha jogosultak, akkor itt kell megkapniuk a menekültstátuszt; ha nem, akkor elvben vissza kell őket zsuppolni oda, ahonnan elindultak, vagy egy biztonságos harmadik országba, amit útba ejtettek. Ez nyilván kivitelezhetetlen lenne; a kormány pedig attól fél, hogy az itt regisztrált, ám státuszt nem kapó menekültek továbbvándorolnak (mondjuk Németországba), ahonnan viszont ide fogják őket visszatoloncolni (hisz itt regisztrálták őket); kezdjünk velük valamit mi. Nyilvánítsuk őket menekültnek mi, vagy ha ezt nem tesszük, küldjük őket vissza mi.
Van tehát egy furcsa érdekközösség a kormány és a menekültek között: a menekültek éppúgy nem akarnak itt maradni, ahogy a kormány sem akarja, hogy itt legyenek. Csak épp az uniós szabályok ezt nem engedik. Ezek a szabályok részben éppen ezért nem jók: ha minden az előírások szerint megy, úgy – a logika és a földrajz kegyetlen törvényei szerint – kizárólag az unió határán fekvő országoknak kellene a menekültáradat következményeivel szembenézni. Nekik, és csak nekik dönteni a migránsok menekültstátuszáról, nekik kéne gondoskodni róluk az eljárás ideje alatt, s nemleges elbírálás esetén nekik kéne megoldani a visszatoloncolás lehetetlen feladatát.
A kormány ebben a helyzetben megtehette volna, hogy elkezd erről beszélni: itthon, az ország polgárainak, és Brüsszelben, az unió hivatalnokainak. Vagy a német kormánynak. Felkészül a menekülthelyzet elharapózására – ezt éljük a múlt hét vége óta –, és hónapokkal ezelőtt a közös, uniós szintű megoldásért, a menekültáradat jelentette terhek igazságos elosztásáért, segítségért, pénzért kezd Brüsszelben és Berlinben dörömbölni. Ezt persze csak akkor tudta volna komolyan vehetően megtenni, ha előre jelzi: maga is részt vesz az uniós szolidaritáson alapuló megoldásban, azaz ha hajlandónak mutatkozik bizonyos mennyiségű menekült tartós befogadására; vállalja azt, hogy fair eljárásban megadja a menekültstátuszt a magyarországi menedékkérők egy részének (az európai gyakorlat 30 és 50 százalék közötti, nálunk 9), és ezen felül még kvótázik is.
Nem tudjuk, hogy Magyarországnak hány menekültet kéne befogadnia, ezret, tízezret, húszezret – pont erről kéne beszélnünk. A kormányzat azonban azt szeretné, mint azt maga Orbán a nyár elején világossá tette, hogy egyetlen menekült se telepedjen le Magyarországon.
Ezért a kormány a következő stratégiát választotta. Azt próbálja megakadályozni, hogy a migránsok egyáltalán útba tudják ejteni Magyarországot. (És hogy biztosra menjen, egy törvénymódosítással megnehezítette, de inkább lehetetlenné tette azt is, hogy Magyarországon bárki menekültstátuszt kapjon.) Hiszen ha nem a magyar határon lépnek az unió területére, akkor nem is Magyarországnak kell őket regisztrálni, s azt követően bajlódni velük. Erre szolgálna első körben a kerítés. Ezt – a migránsok „elriasztását” – kéne aztán szolgálnia minden olyan sunyi, aljas, embertelen politikai, hatósági és karhatalmi intézkedésnek, amelyek miatt e nemzet minden jóérzésű polgára mélységes szégyent és felháborodást érez. Ezért tagadja meg tudatosan és embertelenül a magyar állam a minimális humanitárius segítséget a menekültektől. Ezért tagad meg tőlük egy pohár vizet. Ezért – és persze saját nyomorultságuk és megalkuvásaik miatt – nincsenek sehol a bevett egyházi és nem egyházi segélyszervezetek. Ennek a politikának a következménye az, hogy a nemzet főpincére végre 1944-ben érezheti magát: „De a nemzetünk sorsa mindent megelőz ebben a kérdésben, a humán megfontolásokat háttérbe kell szorítani a válság kezelésében.” Egy másik barom meg arról ábrándozik, hogy lőparancsot kéne kiadni a szerb határon.
Ám azt is jól láttuk az elmúlt hetekben, hogy a menekülteket nem lehet „elriasztani”. Hacsak tényleg nem fognak nőkre és gyerekekre lőni a határon – ez mégiscsak zsenáns lenne. E politika – még a saját maga által kitűzött célokat tekintve is – maga a csőd; csak arra volt jó, hogy ne oldjon meg egyetlen problémát sem. A menekültáradatnak valóban vannak biztonsági és közegészségügyi kockázatai – a magyar kormány ezek minimális kezelésére is képtelen. Ez a politika a 71 halott politikája, amely Magyarországot – minket is, önöket is – a külföld megvetésének teszi ki. Ez utóbbi következményei lassan felsejlenek. A német és a francia kormány is megpendítette Magyarország kizárását a schengeni övezetből; s ez nyilvánvalóan csak az első lépés lenne a Magyarország – a mi és az önök – kiközösítése felé vezető úton.
