Nincs új a nap alatt, a tárgyilagos újságírói kérdésekre adott válaszok pontosan olyanok, amilyenek egy történelmileg frusztrált kis ká-európai nemzet tisztségviselőjétől elvárhatók akkor, amikor az egy másik történelmileg frusztrált kis ká-európai nemzet tisztségviselőinek üzenni akar. A cikkből természetesen „ügy” lett nagyköveti berendelésekkel, román kormányfői ellennyilatkozattal, meg magyar ellen-ellennyilatkozatokkal. Vagyis a meccset pontosan azon a nívón játsszák le, ahogyan azt a történelmileg frusztrált kis nemzetek tisztségviselői egymás között mindig is lejátsszák.
Nagyon persze ezen sincs okunk csodálkozni, a kormányzó erők mindkét országban rossz passzban vannak. Romániában úgyszólván minden napszakban letartóztatnak vagy megvádolnak, vagy meggyanúsítanak politikusokat (főleg szocdemeket, inkluzíve Victor Ponta miniszterelnököt). Magyarországon úgyszólván minden napszakra jut egy olyasfajta hír, hogy valamelyik kormánypárti politikus (vagy a családja, vagy a holdudvarból valaki) már megint, hát, nagyon jól járt – és ilyen helyzetekben a kis ká-európai országok vezetőiben az átlagosnál is nagyobb az igény a nacionalista fölhorgadásra. Úgy mint a sérelmek fölsorolására, az őszinte kiborulásra, hogy egyik hogyan alázza a másikat nemzeti önérzetében (és vice versa). Megjegyeznénk, hogy e lajstromozásból magyar részről Orbán személyes jellegű nyavalygása is kihallik; és gyanítjuk, voltaképpen ez is az interjú „üzenete”, hogy amikor Orbánt a fél vagy inkább az egész EU kutyapicsázta, akkor vele, a „rossz Viktorral” szemben Ponta miniszterelnök afféle „jó Victorként” az európai értékek képviselőjeként igyekezett javítani a maga uniós renoméját. Borzalom, tényleg.
Elhangoznak ugyan jogos kifogások is (például a kisebbségek nyelvhasználati jogáról szóló törvény nem maradéktalan érvényesítése), ám az áporodottség mindezzel együtt is belengi ezt a történetet: a magyar fél szerint például a románoknak nem kellene „álvitákat” gerjeszteni olyan dolgok miatt, mint hogy Orbán Viktor nagy-magyarországos kitűzőket és térképet ábrázoló fotót posztol a Facebook-oldalán, hiszen „természetesen történelemről és néhány, valószínűleg régi kitűzőről van szó”. Aztán kisvártatva Zákányi azt teszi szóvá méltatlankodva, hogy román közéleti írások 19–20. századi kliséket melegítenek föl, mint például a Hunyadiak román származása – és így tovább, és így tovább.
A román kormányfő, Victor Ponta reagálása, ha lehet, még lejjebb megy. Persze nem azzal, hogy látható élvezettel olvassa a magyar kormány fejére Magyarország uniós térvesztésének okait (ebben lényegében igaza van), vagy azzal, hogy szerinte Magyarország provokálja Romániát, miközben azt csak a kizárólag a saját itthoni népszerűségére figyelő Orbán teszi, hanem azzal, ahogyan az interjúban említett, a két országot összekötő 10 útszakasz megnyitásának román halogatására reagál. Hogy ez az egész útdolog a magyaroknak csak azért fáj, mert Romániába járnak át az olcsóbb élelmiszerért; és Romániában azért olcsóbb a kaja, mert levitték az áfát, szemben a magyarokkal, akik meg fölvitték.
Választási időszakokban és – mint utaltunk rá – népszerűségvesztés idején ká-európában bevett dolog a történelmi sérelmek fölhánytorgatása, a szomszédokra mutogatás. A mostani – jelen formájában egyelőre tizedleges jelentőségű – agy- és szájmenés magyar kontextusa azonban nem megnyugtató. Orbán a maga és pártja mélyrepülését egy létező probléma (menekültkérdés) eltorzított, a negatív emóciókat felkorbácsoló tálalásával és „kezelésével” igyekezett megállítani. E törekvése a jelek szerint sikerrel járt. De mi van, ha mindez átmenetinek bizonyul, és közben esetleg a menekültkérdés is lecseng? Ki lesz az új ellenség?
