Az Europa Cantat a híradások szerint remekül sikerült, 10 napra dalba öltözött a város, énekeltek a házak erkélyein, az utcán, a legváratlanabb és legtermészetesebb helyeken. A rendezvény zárónapján megjelent Balog Zoltán emberminiszter is, s rögtön az események hatása alá került. Jé, itt emberek énekelnek, s mennyi köztük a fiatal, ez csodálatos, gondolhatta a pásztorból lett miniszter, s elandalodott legott. Csak hát egy miniszternek kötelezettségei vannak, Balognak például beszédet kellett mondania a fesztivál zárófogadásán. Ő neki is állt, de még mindig a látottak-hallottak hatása alatt, s e szolidan módosult tudatállapotában azt találta mondani, hogy a tárcája tervei közt szerepel a mindennapi éneklés bevezetése az iskolákban, „ami nem a tananyag növelését jelentené, mert azt inkább csökkenteni szeretnék, inkább egy olyan lelkületet vinnének az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk”.
A kijelentést a hirado.hu nyomán felkapta a hetek óta csupán a menekültválság kegyelemkenyerén tartott sajtó, s menten dobott egy hátast a mindennapi énekórák kötelezővé tételét vizionálván. Balog szavait („a tárca tervei közt szerepel a mindennapi éneklés bevezetése az iskolákban”) kétségkívül lehet ekképp is értelmezni, és így eléggé kiábrándítóan is hangzanak, hiszen mindenki pontosan tudja ebben az országban, hogy mi lett Orbán Viktor azon nagy víziójából, hogy mindennap legyen tesióra az iskolákban – pénz, munkaerő, infrastruktúra és persze a szükségesség hiányában. Igen, a szükségességében, hisz nyilvánvalóan tisztességes, a gyerekek számára könnyen elérhető és vonzó tömegsportra lenne szükség, mondjuk puci stadionok és államtitkári/haveri focicsapatok helyett, de ez régi nóta.
Szerencsére a papminiszter sietett a tisztelt sajtó tudomására hozni, hogy fenéket gondolt ő a mindennapi énekórákra, éppenséggel tananyagcsökkentésről beszélt (mintha az valami hőstett lenne). Nem, ő úgy gondolta, hogy a gyerekek az iskolai szabadidejükben énekelnének, mitől nemesbedne még azon diverzánsok lelke is, akik nem tudnak amúgy rendesen énekelni. Balog a sok éneklő külföldi láttán sok kis pendelyes magyart látott, akik az iskolai szünetekben népdalokat énekelnek, hátul egy kislány megmutatja a hímzését a körülötte éneklőknek, olykor becsúszik a sok csitári hegyek alá egy kis Tebenned bíztunk elejitül fogva, vagy a Boldogasszony anyánk, de hát így szép ez az egész, legyen dalból tényleg mindenkinek a lelke.
A jobbsajtó persze rögtön Balog védelmére kelt, mondván, azért támadja a többi sajtó a dalos kedvű papot, mert az éneklés jelentős közösségformáló erő, attól meg a libcsik beszarnak, és óbégatnak. Hiszen köztudomású, hogy azok egyesével akarnak felzabálni minden magyart, de ha többen vannak, közösségben, akkor beléjük vásik a plutokrata fogazat. Szó, ami szó, van is a dologban valami, hiszen a napi rendszeres kötelező iskolai éneklés igenis lehet könnyen forgatható eszköze mindenféle agymosásnak, épp erre céloztunk, amikor a Boldogasszony anyánkat emlegettük sűrűn.
De nyugi, most nincs ilyesmiről szó. Balog épp nem akart különösebben agyat mosni, csak elrévedt, s utat engedett a fejében lakó víziónak. Egy nagy politikusi jövőkép tárult fel előttünk, szorgosan daloló kispajtásokkal. Mert ez van Balog fejében, számos lidércek és árvaleányhaj. Voltaképpen ez az a szellemi fundamentum, amire Magyarország kormányzása is felépül. A tábori képeslapok esztétikája. Ezért is nevezte Balog a legfontosabb magyar dalnak, amit feltétlenül be kell tenni a tananyagba A csitári hegyek alatt kezdetűt. Be kéne feltétlenül tenni? Már a komcsiban is benne volt! Tipikus népdalsláger, amit mindenki ismer, még ha nem is tudja mindenki, hogy hol gyűjtötte a múlt század elején Kodály. Pontosan az a sláger, amit a Hogyha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre és a Fehérvári huszárok között szoktak bömbölni részeget tettető kormányfők és áhítatos segédszínészek. Ha Balognak ez hiányzik a közoktatásból, akkor egyfelől el van tévedve, másfelől igen alacsony szintűnek szeretné tudni azt az oktatást.
S ha ehhez még hozzácsapjuk, hogy emberminiszterünk a szószéken hangját recegtető Zoltán pap és a gyerekek kedvét kereső Zoli bohóc egy szerencsétlenebb kombinálásával az egyik internetes portálnak el is énekelte, hogyan is esett a dolog azok alatt a csitári hegyek alatt, akkor elég pontosan rajzolódik ki, hogy miért tartunk itt, ahol tartunk. Meg az is, mire lehet számítani még e kurzustól. További, még teljesebb elborulásra.
