A tudásukat. A jogukat a tudáshoz. Mindenüket! A szeszkazánt nyilván Belzebub mozgatja (mi másért lenne mögötte?!), de túl korán vigyorognak, mert a magyar kormány nem hagyja, hogy kisemmizzék a magyarokat, kiforgassák őket a jogaikból! Juncker belecsavarása a történetbe talán nem a legerősebb elem, nem biztos, hogy kellően sokan ismerik a pónemjét, és még kevesebben tudják, hogy ki is ő tulajdonképpen, de valakit fel kellett léptetni az Európai Unió megszemélyesítőjeként – ha már az a sztori, hogy a Világzsidó-Azazel bábuként mozgatja az aranyon vett bűnösöket. Márpedig a sztori ez, és akkor még mindig Juncker a legjobb figura hozzá.
És persze, kicsit meredeknek is tűnhetett épp az Európai Bizottság néppárti elnökét kipécézni, a pártcsalád pátriárkáját – de a vakmerő orcátlanság végül is bejött. A Néppárt először egy kicsit felkapta a vizet, vadul forgatta a szemét az osztrák kancellár, szörnyülködött Söder a CSU-ból meg a CDU főnökei, pár kevésbé fajsúlyos északi képviselő kizárást emlegetett megint, de a hét elejére elmúlt ez a kis morális hascsikarás, és helyreállt a konzervatív pártcsalád egészséges, konzervatív választási perisztaltikája. Végül is… Ugyan, miért fájjon bárkinek közülük ez az aprócska árulás? Juncker elvégre a múlt, passzé, sőt, passé composé, és pár hónap múlva amúgy is felmagasztosul, és a Pantheonba kerül. Az viszont közös érdek, nemde, hogy a Fidesz minél jobban szerepeljen a május végi európai parlamenti választáson – és az már igazán nem Orbánnak róható fel, ha épp így és ezzel tudja a legtöbb képviselőt bedobni a közösbe…
Meglehet, tavaly júniusban, a Sargentini-jelentés előtt és után, akkor, amikor a néppárti képviselők többsége is az Orbán-rezsimet elítélő előterjesztés mellett szavazott, kissé megzökkent a Fidesz és a Néppárt viszonya – de aztán történhetett valami. Valami jó. Orbán az ősszel többször lekereszténydemokratázta saját magát és a pártját, ami zene lehetett a konzervatív füleknek, letett arról, legalábbis nyilvánosan, hogy a Néppárt ellenében, az eurodestruktív szélsőjobbhoz átsorolva fusson neki a választási évnek, és ügyesen beállt Manfred Weber mögé, amikor az nagy fölénnyel lett a konzervatívok jelöltje az Európai Bizottság elnöki posztjára. Novemberben a Néppárt Helsinkiben tartott kongresszusán nem is bántotta senki a Fideszt, Orbán pedig nem vett részt Salvini és Kaczyński januári varsói találkozóján, ahol a szkeptikus tengelyt képezni állt össze a kontinens momentán legerősebb két euroseggfeje. Mindez teljesen úgy fest, mintha a Sargentini-malőr után valamiféle, legalább hallgatólagos megállapodás született volna Orbán és a Néppárt, illetve Weber között, s ebbe még ez a csúnya Juncker-ügy sem tudott belerondítani.
Csakhogy a Fidesz európai parlamenti kampányában ez a minden ízében hazug plakát, meg a köré épített „üzenet” távolról sem az egyetlen megengedhetetlen mozzanat. Sőt. Az, hogy egy párt tetszőleges választás előtt képtelen hazugságokat terjeszt változatos témákban, és így próbálja magához kanyarítani hasonszőrű választóit, maximum a jó modor és -ízlés okán kifogásolható – mindaddig, amíg e hazugságok alternatívája is szabadon, egyenlő feltételek mellett jelenhet meg a nyilvánosságban. De itt nem erről van szó. Már az is a demokratikus szabályok megsértése, hogy ezt a kampányt, bár egyértelműen a Fidesz programját nyomja, és a Fidesznek agitál, nem a párt, hanem a kormány folytatja és finanszírozza. De az ellenvélemények és ellenprogramok elhallgattatása, a Fidesz választási versenytársainak marginalizálása, kizárása, közpénz-milliárdokon folytatott rágalmazása az egész választás tisztaságát kérdőjelezi meg. A Fidesz és az általa kisajátított intézmények – a közmédiumok, amelyekhez a vetélytársaknak gyakorlatilag nincs hozzáférésük, a köz- és magánmédiumok felügyeleti szervei, amelyek ezt eltűrik és tétlenül nézik a Fidesz törvényellenes térhódítását a magántulajdonú sajtóban is, az Állami Számvevőszék, amely tetszése szerint és jogorvoslat lehetősége nélkül taszíthat romlásba ellenzéki párokat, és a többi, és a többi – az ellenzéki pártokat megfosztják a forrásaiktól és a nyilvánosságtól, s így ezeknek nem marad lehetőségük arra, hogy a választók számára elmagyarázzák, hogy mit és miért tennének Európában vagy Magyarországon. Értsük jól: az Orbán-rezsim az orrunk előtt csalja el az európai parlamenti választást is. E móreshez ennek a szerencsétlen országnak a lakói éppenséggel hozzászokhattak volna: az azonban minőségi ugrást jelent, hogy a magyarországi féldiktatúra immár az európai nagypolitika dimenzióit is képes lehet a maga képére torzítani.
Azt persze nem tudjuk, és sajnos nem is fogjuk egyhamar megtudni, hogy egyenlő, demokratikus feltételek mellett mennyivel nyerne kevesebb európai mandátumot a Fidesz és mennyivel többet az ellenzék – kettővel? hárommal? öttel? De könnyedén előfordulhat, hogy a legcsekélyebb különbség is sokat számít majd. Az Európai Unió jelen formátumának szétbarmolását, adott esetben az államszövetség felszámolását tervező pártok az előrejelzések szerint, ha többségre nem is, de a képviselői helyek durván egyharmadára számíthatnak május végén. Ám az egyáltalán nem mindegy, hogy az egyharmadnál pár mandátummal kevesebb vagy több helyük lesz – hiszen az egyharmad már erős jogosítványokat ad bármely egységesen fellépő képviselői csoport kezébe. Szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy Orbán legszebb álma épp egy ilyen, matematikailag és politikailag kiélezett helyzet, amikor relatíve dús EP-frakciója révén akár az EP irányultságára, s ezzel az EU jövőjére is saját valódi jelentőségét és legitimációját, vagy épp Magyarország tényleges súlyát jóval meghaladó befolyása lehet. Ahogy az sem kétséges, hogy minden skrupulus nélkül hagyná ott a Néppártot, ha valóban egy falkává verődik össze az európai szélsőjobb az EP-ben. Függetlenül attól, hogy mit ígért meg néppárti kispajtásainak.
Hogy a Néppárt mindennek ne lenne tudatában, kötve hisszük – de ez, mármint hogy hagyják magukat ilyen csúnyán kihasználni, megvezetni és megalázni, és még élvezik is, legyen az ő bajuk. Az már sötétebb képet fest az „európai konzervatívokról”, hogy – miközben nyilvánvalóan az utolsó részletig tisztában vannak az Orbán-rezsim választás előtti belpolitikai machinációival – faarccal asszisztálnak a nevükben is elkövetett, példátlan, összeurópai konzekvenciájú választási csaláshoz. S amíg a haszonélvezőjének hiszik magukat, ezen nem is akarnak változtatni. Az Európai Bizottság ugyan próbálkozik az ellenállítások megjelenítésével, de e vérszegény kísérletek épp a fentebb leírt evidenciák okán csak azokat nem találják meg – a magyar választók tömegeit –, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. A kérdés pedig ezek után így merül fel: vajon nem lenne-e jobb mindenkinek, Magyarországot is beleértve, ha ebből az egész választásból kimaradnánk? Ha a csalókat valahogy kizárnák – még az előtt, hogy csalni tudnának? Hisz utána, meglehet, már késő lesz.
