Amúgy sem pöttyedt irodalmi életünkbe az elmúlt hetekben örvendetes pezsgést hozott egy új virtuóz határozott hangú bejelentkezése. A fiatal prózaművész – talán azzal összefüggésben, hogy korábban megjelent három kötete méltatlanul kevés visszhangot kapott – most új műfajjal kísérletezik, jelesül az abszurd drámával. Merész vállalkozásának tétjét és radikalizmusát csak növeli, hogy nem pusztán képzeletbeli személyek képzeletbeli párbeszédeit rögzíti (ez lenne a hagyományos drámaírás jól bevált, ám valljuk meg, kissé poros módszere), hanem ő maga is szereplője ezeknek a dialógusoknak. S ez még nem minden, ugyanis partnerei sem kitalált figurák, hanem létező, hús-vér emberek, akik az esetek többségében kreatív módon alakítják a verbális interakciót a szerző-főszereplővel.
Demeter Szilárd – merthogy róla van szó, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójáról – az elmúlt hetekben egyre-másra adja az ún. „interjúkat” a legkülönfélébb sajtóorgánumoknak. E dramolettek feltűnő vonása és összekötő lánca az önreflexivitás, amennyiben két fő témájuk épp az irodalom s annak létmódja, illetve a főszereplő helye, szerepe ebben az univerzumban. S bár az így szervesen épülő szövegkorpuszt jelen terjedelmi korlátozottságunk okán még csak vázlatosan sem áll módunkban áttekinteni, pár gondolatot, fontos részletet mégis érdemes most kiemelni a bő termésből. Górcsőnk alá most a Pesti Hírlapnak a múlt héten adott Demeter-interjút vételezzük.
Az első meghökkentő olvasói élmény kétségkívül annak a befogadói ráismerésnek a szinte önkéntelen, zsigeri előtolulása, miszerint Demeter többé-kevésbé nyelvhelyes, ámbátor értelmetlen mondatokat keletkeztet („úristen, ez mekkora egy fasz!”). (Láthatóan az interjú készítője, Svébis Bence – alkalmi szerzőnk – is igyekszik leküzdeni magában a döbbenetet, váltakozó sikerrel.) Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Demeter, aki ebben a parodisztikus interjú-műalkotásban egyébként – nyilvánvalóan ironikusan, az abszurd valóság jelképes kifordításaképpen – valódi pozíciójában, a PIM főigazgatójaként mutatkozik be, az örök kérdést feszegeti, mely minden műalkotás mélyén és minden olvasó lelkében ott motoszkál: mi az irodalom, és mitől jó, ha jó? Mi teszi jóvá a jó művészetet?
Demeter válasza egyértelmű: „Én azt szeretném, hogy amit irodalomnak nevezünk, annak a lába leérjen a földre. Ehhez ki kell menni az olvasókhoz, hogy leüljünk velük szembe felolvasni az írásműveinket. Ez az, ami élettelibbé teszi a magyar irodalmat. A PIM-ben nem nagy kunszt felolvasni egy verset, le kell menni Borsodba, és ott mérettetik meg a közönség előtt, hogy érdekli-e őket a mű vagy sem.” Bár a párbeszéd igazából csak ez után vesz lendületet („Ebből viszont még nem világos, kit ért olvasók alatt. Ezek szerint a vidéki közönséget?”– kérdezi Svébis. „Hogy mi az olvasó, azt Amerikában jobban tudják” – válaszolja erre frappánsan a magyar kultúrpolitika Dub hadnagya), ebből világossá válhat, hogy Demeter határozott befogadói referencialitásban gondolkodik, ahol a magyar irodalom aranyfedezete épp a borsodi kistérség lakossága lenne. Ugyanakkor Demeter az alkotói oldal esztétikai kötelezettségei felől sem hagy kétséget, Kondor Vilmos regényeinek példáján mutatva be, mi teszi az irodalmat irodalommá: „Az összes művén végig érződik, hogy szereti a történetet, amit ír, a helyszínt, ahol játszódik, és szereti azt a kultúrát, amiben alkot. Ahogyan Kondor megfesti a századelő Budapestjét, ott lehet érezni a műgondot. Azt, hogy ő minden apró részletét szereti ennek a történetnek. A díszletezés nem kicserélhető.”
Műgond, apró részletek, nem kicserélhető díszletezés, földig érő láb – és Borsod népe egy emberként tódul a kultúr felé!
Demeter mindezzel nyilvánvalóan nemcsak feléleszti azt a régi vitát, amit a Budapesti Pártbizottság (mármint az MSZMP-é) még 1963-ban kezdeményezett a napjaink közízlésével és az ízlés elvi problémáival összefüggő kérdések tisztázására, s amely később, a realizmus-vitával, sőt, a közérthetőség-vitával összekapcsolódván máig lezáratlan, mégis monumentális kísérletet tett a szocialista ízlés és esztétika tudományos meghatározására, de óvatosan állást is foglal benne. Bár – ha nem is ezekkel a szavakkal, de – elhatárolódik a felmerülő szélsőséges álláspontoktól, melyek szerint az irodalmi élmény szubjektivitása miatt a művek objektív értékelése szinte lehetetlen, nem kevés teret hagy a befogadói individualizmusnak: „a kedvenc világirodalmi szerzőim világnézetével nem értek egyet!” – mondja egy ponton. (Ebbéli álláspontja egyébként érdekesen reflektál Viktor Vlagyimirovics Vanszlov, L. N. Sztolovics és más szovjet tudósok, valamint Lukács György nézeteire, akik vitatták az esztétikai értékek teljes objektivizálhatóságnak lehetőségét.) Nekem liberális barátaim vannak! – kiáltaná a világba Demeter, ha lennének liberális, vagy bármilyen más barátai. Demeter viszont szinte ortodox marxista álláspontot képvisel, amikor felveti, hogy az irodalmi műalkotást is érdemes a klasszikus marxi munkaérték-elmélet alapján mérlegre tenni, miszerint az áru értéke a beléfektetett munka és az anyag – kicsit misztikus – együtthatója lenne. Íme, az idézet:
„– Hogyan lehet mérni egy irodalmi tevékenységet?
– Ha valaki kap egy ösztöndíjat, de nem dolgozik azért, az nem érdemli meg.
– Mit ért az alatt, hogy »dolgozik«?
– Az irodalmi ösztöndíjat azért kapja az ember, hogy írjon. Ez nem magától értetődő?!
– De, az viszont nem, hogy miben mérjük az írást. Ha megírok két év alatt egy regényt, majd az egészet kidobom, mert annyira rosszul sikerült, az nem munka?
– A köztes szövegmutatványban és végeredményben mérjük a teljesítményt. Aki két év alatt nem képes egy vállalható szövegmutatványt felmutatni, az olyan emberek elől veszi el az ösztöndíjat, akik legalább annyira tehetségesek, és még dolgoznak is.”
Mindezek után talán kevéssé meglepő, hogy Demeter heveny magyarozással igyekszik igazolni és menteni azt a bizarr helyzetet, hogy momentán ő, épp ő, a döcögő magyarsággal beszélő és író, a semmirekellőségét a nálánál jobbakon megbosszulni kívánó artist manqué a magyar irodalom legtöbb hatalommal rendelkező, s a legtöbb, a célra fordítható közpénz fölött diszponáló hivatalnoka. „Az irodalmi elit – Nádas, Kertész, Esterházy, Konrád, Krasznahorkai – könyveit az átlagolvasó nem emeli le a polcról” – hazudja szemérmetlenül és főként önleleplezőn az interjú egy pontján; ezek a szerzők egyenként több százezernyi könyvet adtak el az anyanyelvükön; Esterházy-művekből például csak az elmúlt 15 évben majd’ kétszázezer, Kertészből több mint 120 ezer fogyott itthon. És persze, Demeter kellemetlen jelenség, és elég nagy baj, hogy épp ő van ott, ahol van, és még sok bajt is fog csinálni, mielőtt a gazdáival együtt eltűnik – de ha más nem, ezek a számok egészen pontosan megmutatják azt is, hogy meddig terjed a valódi hatalma.
