A választ könnyen elintézhetjük a szikár tényekkel is, miszerint azért nem, mert a háta mögött lihegő-fújtató edzője nem vette ki a szájába csinos szíjakkal odafogott vörös golyót, s felpeckelt szájjal kétségkívül nehéz beszédet mondani.
Ezen túl történelmi okai is vannak, hogy Magyarország államfője, a nemzeti egység fő letéteményese oly szégyenteljesen hallgat abban a szituációban, amikor épp azt sem tudja a nemzet, hogy hol áll a feje, s olyan külső megpróbáltatás zúdul rá, amilyenhez az elmúlt 25 esztendőben aligha volt sokszor szerencséje. E történelmi okokat nem a migráció oldaláról kell felfejteni, sokkal inkább a köztársasági elnökéről – az elmúlt negyedszázad tükrében, a mindenkori elnök személyén s magán a hivatalon keresztül vizsgálva.
| ||
Magyarországon a rendszerváltás óta e maihoz fogható nemzeti sokk kétszer volt összesen. Előbb a taxisblokád, amikor a bevezető utakat és a budapesti hidakat eltorlaszoló taxisok – egy brutálisra sikeredett benzináremelés ellen tiltakozván – napokra megbénították a fővárost. A teljes joggal zöldfülűnek mondható, s később sem professzionalizmusáról emlékezetessé váló kormány szerfeletti riadalmában (miközben a kormányfő a betegágyát feküdte) a hadsereg bevetését látta célravezetőnek. Csak egy ember őrizte meg a józan eszét, éppenséggel a honvédség főparancsnoka, az államfő. Göncz Árpád nem adta ki a parancsot, s pár nap után véget is értek a csaták. A kormány ugyan végzetes sebet kapott, de ez is csak mélyebb lett volna, ha jönnek a katonák. Ráadásul a helyzet egyértelmű volt, az ország a taxisokkal volt, a kormánnyal mindössze Bégány Attila és kis jóindulattal százfőnyi híve tartott. A magyar államfő akkor tudta, hogy mit kell tenni – egy rossz döntésnek pedig beláthatatlan következményei lettek volna.
A következő hasonló nagyságrendű trauma 2006-ban következett be, úgymond az őszödi beszéd nyomán. A tévészékház felgyújtásába és durva közterületi atrocitásokba torkolló őszi tüntetések ismét kiforgatták emberi valójából a fővárost. Az akkori kormány sem tudta megfelelően kezelni a helyzetet, s bár a katonaság bevetése fel sem merült bennük, a gumilövedékkel lövöldöző rendőrök képe különösebb akadályok, illetve ellenállítások nélkül fordította a kormány ellen a közvéleményt. A második Gyurcsány-kormány itt szerezte első végzetes sebét. A fővárosi felfordulásból a hivatalban lévő elnök, Sólyom László is aktívan kivette a részét, szívességek sorát téve az alapjáraton is az események haszonélvezőjének számító Fidesznek – amikor például mély morális válságról beszélt, s Gyurcsány bocsánatkérését forszírozta makacsul. Más lapra tartozik, hogy éppen ez az aktivitása (kevésbé finoman szólva izgágasága) lett a veszte. Hisz a szerencsétlen ősz után nyílegyenesen a kormányzás felé tartó Orbán Viktor pont nem ilyen államfőt képzelt el magának.
Orbán nem akarta látni a nemzet jóságos apafiguráját, mint amilyen Göncz (és a lehetőségei korlátjai között tulajdonképpen Mádl Ferenc is) volt, de még kevésbé akart egy olyan fontoskodó, az önállóság látszatgesztusaiból sportot űző figurát, mint amilyen Sólyom. Orbán Viktor egyszerűen nem akart köztársasági elnököt, semmifélét. Hisz bármilyen kiszerelésében is csak útban volt neki – központosítási terveiben legfőként. Először tehát keresett egy jó nevű senkit, aki rögtön felismervén, hogy hol a helye, azzal nyitott, hogy ő aláír itt mindent, noha éppenséggel az írás okozta neki a legnagyobb nehézséget. Aztán az illetőről kiderült, hogy egy szélhámos – de ebből sem lett nagy baj, mert addigra minden szóba jöhető utód számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy mi az új rendben Magyarország köztársasági elnökének szerepe. A kussolás. Magyar katonai kontingensek dzsalnak a szerb határ felé? Oszt? Hallgat a hadsereg főparancsnoka? Ma ez a világ legtermészetesebb dolga Magyarországon. Nem is nagyon feszegeti senki.
Ugyanakkor ennek a történetnek is megvan a bohózati szála. A ma hivatalban lévő báb kínjában, s nagy tehetemségében kitalálta magának a világ zöld megmentőjének a szerepét. Felőle körbefonhatják borotvás szögesdróttal a határt, kiabálhat minden szomszéd kígyót-békát az országra, pillája sem rezzen.
Előbb-utóbb úgy is felemeli a hangját, s egy klímakonferencián jól odapörköl az általános felmelegedésnek.
