A szerk.

A kettőhuszonhetes

A szerk.

Mára rendelt eszmefuttatásunk főhőse a 227/2020. sz., május 25-én kiadott kormányrendelet, nevezzük az egyszerűség kedvéért Zsoltinak. Elvben a rendkívüli helyzet lefújásáig van hatályban, miközben ő maga 2020 végéig tekinti magát érvényesnek, és már ez sem teljesen világos.

Zsoltinak pedig azért nevezzük, mert bár nem lehet tudni, hogy a vészhelyzet után lesz-e belőle törvény, de ha lesz, akkor biztos Semjén főigazgató-helyettes úr fogja, mint valami csúnya betegséget, terjeszteni a parlamentbe befele, sötét éjszakai órán, midőn a haza már legszebb álmát alussza.

Zsolti a „külföldiek” tulajdonszerzését szigorítja a „stratégiai” „magyar” vállalatokban; az idézőjeleket pedig azért használtuk, mert mindhárom jelző magyarázatra szorul. Kezdjük a legegyszerűbbel: bár a rendelet a vállalatok körét a profiljuk szerint valóban korlátozza, mégis annyi szektort minősít „stratégiai­nak”, hogy – a Portfolio számításai szerint – a hazai ágazatok 84 százaléka beletartozik. Zsolti „magyar” vállalat alatt a magyarországi bejegyzésű cégeket érti, tehát nem a tulajdonos vagy a tulajdonosok, pláne nem a munkavállalók állampolgárságát, netán nemzetiségét. „Külföldiből” pedig kettő fajtát különböztet meg, az unión belüli és az unión kívüli külföldit, és ez a kétféle „külföldi” lehet vállalat és magánszemély is. (Esetünkben az unión belüliek kategóriájába tartozik még Svájc, Norvégia, Izland és Liechtenstein is, de ez részletkérdés.)

Zsolti tehát azt mondja ki, az neki a diktuma, hogy

– ha az uniós, tehát a) típusú külföldi (személy vagy vállalat) a „magyar” vállalatban többségi tulajdont akar szerezni, mondjuk üzletrész- vagy részvényvásárlás, netán tőkeemelés útján, illetve

– ha a b) típusú, nem uniós külföldi ugyancsak valamely magyar vállalatban a fent említett módokon 10 százaléknál nagyobb és 350 millió forintnál drágább részesedésre (üzletrészre, részvénycsomagra, tulajdonosi jogra s a többi) kíván szert tenni,

akkor azt minden további nélkül megteheti!

Csak éppen a fentiekben leírt tulajdonszerzést engedélyeztetnie kell a magyar kormánnyal.

Azon belül is az Innovációs és Technológiai Minisztériummal, vagyis Palkovics László úrral. Palkovics úrnak 45 napja van tájékozódni a tranzakció legapróbb részleteiről, és arról, hogy ki fia-borja az új tulajdonosjelölt. Fogja-e vagy nem fogja a jövőben keresztezni hazánk stratégiai érdekeit? Ezután bólinthat jóváhagyólag. Vagy rázhatja meg a fejét, hogy netene’! Teszed le azt az üzletrészt, ebugatta labanc! Vagy határozottabban: állj! Részvényeket a földre, kezeket a tarkóra! A rendelet az eljárás részleteit egyébként nem taglalja, miként azt sem, hogy van-e jogorvoslat akkor, ha amúgy az eladó és a vevő kölcsönös megelégedésére szolgáló tranzakciót László megfütyüli.

Bár nem lesz túl szívderítő, de próbáljuk most elképzelni, hogy ön, kedves olvasó, pár termékeny évét s remek, kreatív gondolatait szüntelen innovációba ölte, fejlesztett szoftvert, know-how-t, gyógyászati eljárást, molekulát, gyártott rácsos ágyat, turbinát, úttörősípot. Vagy összehozott egy ügyes kereskedelmi modellt, üzletláncot, műhelyt, brandet. Ám aprócska cége további szárnyalásra már nem ad módot – ehhez sem elég pénze vagy hitele, sem szakértelme, sem kanala nincs már önnek. De milyen szerencse, hogy épp a napokban kopogtatott az ajtón Günther, a délceg tiroli befektető, vagy egy bohém francia tőkealap, és kínált 100 forintot a 20 forint mérlegfőösszegű Kedves Olvasó Kft.-ért. És még 100-at ígért fejlesztésre! Ön pedig kapva kapna az alkalmon. Szép magyar szóval kikesselne, és további éveit vagy alkalmazottként volt cégénél töltené, vagy nyugdíjasként henyélne. A 100 forintból pedig elmenne tejfölös-sajtos lángost vásárolni a közeli MDF-piacra, ott jól­lakna abból, és még maradna is a busás vétel­árból!

Képzeljük ezt el pár százmilliósnál jóval nagyobb dimenziókban is: ön tízmilliárdos, sőt, több tízmilliárdos vállalat, amely épp most fogott volna nagy fejlesztésbe, épített volna banki hitelből ingatlant, vett volna technológiát, másik vállalatot, piaci részesedést – növelte volna ön magabiztosan önmaga értékét, abban a tudatban, hogy ez a megnövekedett érték a piacon – ha úgy hozza a helyzet – szabadon realizálható, vagyis eladható lesz. A piacon – a világ leggazdagabb, legnagyobb, 500 millió fogyasztót számláló piacán. Az Európai Unió piacán.

Nos, kedves olvasó-vállalat, ezentúl azt, hogy az ön értéke mennyi, nem ez a piac, nem a kereslet és a kínálat összefüggései határozzák majd meg. Nem az ön talpraesettsége, szakmai hozzáértése és üzleti ügyessége, befektetései és sikerei fogják megszabni. Hanem valami más. És ez a valaki más garantáltan kevesebbet fog kínálni önért.

Zsolti kárai beláthatatlanok. Nincs az a befektető, tulajdonos, hitelező bank, eladó, s mindenekelőtt vevő, akit ne bizonytalanítana el vagy verne le végleg a lábáról, hogy a kormány megakadályozhatja a cégek szabad adásvételét. Egyes becslések szerint a vállalatok piacának ez az önkényes korlátozása, a kereslet állami kontrollja, az üzleti magántranz­akciók állami engedélyhez kötése a magyarországi cégeket egyik napról a másikra 30–35 százalékkal értékelte le. És a jóhiszeműségre semmi okunk: mostanában százmilliárdos állami források nyíltak meg épp vállalatvásárlásra, mely forrásokból nyilvánvalóan Orbán különféle rendű és rangú gazdatisztjei elégíthetik majd ki kapzsiságukat. A magukét és az igazi tulajdonosét. (A köznyelv ezeket a figurákat nevezi oligarcháknak, tévesen.) Nekik a vállalatok olcsósítása úgy hiányzik, mint másnak egy falat kenyér.

Tény, hogy az Európai Unió maga is erősen gondolkodik az unión kívüli országok, mindenekelőtt Kína gazdasági befolyásának korlátozásán: hogyan tudnánk kivédeni azt, hogy kínai állami pénzen a Kínai Kommunista Párt vállalkozói tagozata felvásároljon fontos európai cégeket? Ez életbevágó feladat, melyet a járvány tanulságai – a kiszolgáltatottság Kínának – csak sürgetőbbé tettek. Ám a tőke szabad áramlásának korlátozása az unión belül soha fel sem merült, egyebek mellett azért nem, mert ez az unió négy alapszabadsága közül az egyik, amely nélkül a másik háromnak sincs sok értelme. Az, hogy a 227/2020-as kibékíthetetlen ellentétben áll az uniós joggal, különösebb jogászkodás nélkül is egyértelmű, ám ebből formálisan csak annyi következik, hogy ha valaki, aki a rendelet alkalmazása miatt hátrányt szenved, és majd az Európai Unió Bíróságához fordul, akkor a luxemburgi testület a jogszabály alkalmazását Magyarországnak meg fogja tiltani.

Mondjuk úgy másfél-két év múlva.

Addig meg lehet reménykedni. Abban, hogy tulajdonképpen véletlenül keveredtek bele ebbe az egészbe az uniós polgárok és vállalatok – az egyik, szinte órák alatt lábra kapó városi legenda szerint a rájuk vonatkozó félmondatot csak egy minisztériumi stréber írta bele a rendeletbe, ő is balfaszságból. Ennek mindjárt hitelt adunk, csak előtte befonjuk a szemöldökünk. Aztán abban lehet reménykedni, hogy a felhatalmazási törvénnyel megszűnik Zsolti hatálya is. Vagy ha nem akkor, hát az év végén. Vagy, hogy az unió befolyásos vezetői valami politikai adok-veszek során megalkusznak Orbánnal. Ebben reménykedjünk mi is! Ön is!

De ne nagyon. Ennek a szabályozásnak már az ideiglenes bevezetése, már az ötlete is alkalmas arra, hogy kirabolja és leértékelje az országot, s beláthatatlan károkat okozzon sok tíz­ezer polgárának. Ha pedig érvényben marad, úgy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság végét jelenti Magyarországon. És a kijárat, félreértés ne essék, nem az igazságosabb, méltányosabb, a magyar munkavállalók számára kedvezőbb berendezkedés felé visz, nem a tulajdonviszonyok kiegyensúlyozása, a vagyon egyenlő elosztása felé vezet. Hanem új barátaink, a sztánok gazdasági és politikai modelljét vetíti előre, ahol piac és magántulajdon csekély mértékben játszik, s az ország minden vagyonának fele, kétharmada, négyötöde a diadalmas vezető és családja kezén forog.

Neked ajánljuk

Mariupol elesett

  • narancs.hu

Az oroszok közlése szerint az Azovsztal acélmű védői megadták magukat. Közben Harkivban egy  kultúrházat ért bombatalálat.