Némileg érthető e bizalmi deficit, hisz a választók az elmúlt húsz év alatt gyakorlatilag felélték a készletet, kipróbáltak mindenkit, egyeseket többször is. Ha személyekre lebontva nézzük, a legnagyobb bizalomvesztést Gyurcsány Ferenc szenvedte, nagyobbat nyilván csak Orbán Viktor fog - hisz tőle oly sokan vártak valamit. A pártoknál még szomorúbb a kép, se szeri, se száma a hajdan erős, mára nem is létező formációknak (nem egy közülük ciklusokon át kormányzott).
Mindazonáltal e bizalmi válság semminemű befolyással nem bír az államiság alapjaira nézve, nem írja felül a demokratikus játékszabályokat: a köztársaság működése változatlan marad, nem civilekre, hanem hivatásosokra bízza a politikát. Orbán Viktor - bármennyire is üldözi a népharag - normális esetben nem kisbőrönddel fog iszkolni a kietlen határban a felbőszült atyafiai elől, hanem a következő választásokon leváltja valaki. A Fidesz helyére egy másik párt vagy valamiféle pártszövetség, engedjük meg, a legszélesebb "pártok feletti" koalíció, egy szerfelett terebélyes olajfa kerül.
De bármennyire terebélyes is e haszonnövény, a képviselői tetőtől talpig politikusok lesznek - már jelen állapotukban is azok, csak még tagadják, mert úgy tudják: Magyarország elvesztette bizalmát a politikusaiban. Ha elvesztette, elvesztette. Erre aligha az a megoldás, hogy keres helyettük civileket, akik majd ügyesen helyettesítik őket. Az ilyesmi éppen nem demokratikus szokás, inkább szimpla hazugság legtöbbször, például a nettó kádárizmus utolsó miniszterelnöke, Lázár György volt műszaki rajzoló. Ne már! Ilyenformán csak egy megoldás kínálkozik: visszaszerezni a bizalmat, minél gyorsabban. Alakuljon párttá mielőbb, akinek az a célja, álljon ki és mondja el a magáét, aki be akar kerülni a törvényhozásba, lépjen elő, aki le akarja váltani a rémes Orbánt. De elsősorban szerezzen bizalmat magának: a politikát arra játsszák.
Mármost e bizalom-visszaszerzési menet aligha járható le vadromantikus eszmék útmutatása szerint. Pláne azért nem, mert a politikai beszédek valós tere ma nem a parlament, hanem a lehető legnagyobb nyilvánosság. S ez az egyik döntő tanulsága e szívünknek oly kedves, operaház előtti megmozdulásnak is: nem a foghagymaszakkör erőltetett jópofáskodása és Orbán Viktor közül kell a választópolgárnak 2014-ben ráböknie valamelyikre. Belátva, hogy most a minél szélesebb körű összefogás demonstrálása volt a cél, s egy ilyen széles merítésben ezerféle szempont lehetséges, például az is, hogy a legtöbb bizalmat elvesztő politikus ne álljon ki a színpadra, nos, pillanatnyilag ez rendben is van. De a következő tüntetés már üres lesz politikai alternatíva nélkül - mert bármennyire tetszik is, az nem alternatíva, hogy "Orbán, takarodj!", az csak egy korai lépés valaminő lehetőség felé. Hogy tehát a választópolgár a jogos indulatainak pillanatnyi levezetésénél többet is kapjon tőletek, ellenzékiek, civilek, engedjétek beszélni a politikusokat, mert különben mindig azok maradtok, amik most: kívülállók.
