Konkrétan talán a családtámogatások határon túli kiterjesztését kilátásba helyező jó hírt tekinthetjük ennek, és erős a gyanúnk, hogy ez, kost was kost, csak a kezdet, és a parlamenti többség, még ha egyelőre nem is tud erről, öles léptekkel halad a határon túli egyéni választókerületek rendszerbe állításának irányába. (Amint azzal pár hete Hadházy Ákos már volt szíves rémisztgetni a közönséget.) Az, hogy Orbán előbb-utóbb visszaszól a Tusk-kormánynak – amely, tény, ami tény, a barátság kevés gesztusát mutatta Orbán felé –, ugyancsak várható volt, legfeljebb a viszontsértegetés metapolitikai dimenziója kelthetett némi meglepetést, és ugyanez igaz Ukrajnára és az ukránokra is, akik most azt kapták meg, hogy agresszívak és követelőzők. Az ukránok agresszívan próbálnak ellenállni az orosz inváziónak! Uramisten.
De ilyesmit sem először állított Orbán; és a kormányfő újabb keletű és sajátos ruszofiliájának ismeretében nincs különösebb okunk elképedni a putyini Oroszország „hiperracionális” viselkedése előtt abszolvált kalapemelés miatt sem. Hiperracionális – ja, attól mert a Kreml 2019-ben meghirdetett, és azóta vissza sosem vont „biztonságpolitikai doktrínája” a kelet-európai NATO-tagállamok, köztük Magyarország kilépését követeli a szervezetből, miért ne lehetne „hiperracionális”? Már csak az a kérdés, hogy mit nevezünk racionálisnak, pláne hiperracionálisnak, és kinek a szempontjából.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
