A szerk.

A nagy viadal

A szerk.

„Várkonyi Zoltán színházát tekintem igazi előképnek, követendő példának” – írja a Vígszínház igazgató posztjáért bejelentkező pályázatában Rudolf Péter.

„Várkonyi Zoltán színházát tekintem igazi előképnek, követendő példának” – írja a Vígszínház igazgató posztjáért bejelentkező pályázatában Rudolf Péter. Kétségkívül létezik egy aspektus, ahonnan nézve a kandidánsnak tökéletesen igaza van, még ha ilyesmi pont nem is szerepel a pályázatában, melynek „rövidített változatát” épp a napokban hozta nyilvánosságra a „művész kérésére” a szinhaz.online. Mindegy, hátha a hosszabbikban benne van, még ha nagy összeggel nem is fogadnánk rá: Várkonyi Zoltán 1962-től volt a Vígszínház főrendezője, 1971-től 1979-ben bekövetkezett haláláig pedig az igazgatója. Egy szerfelett speciális időszakában a magyar történelemnek. Nos, ami azt illeti, ma is egy szerfelett speciális időszakát éljük a magyar történelemnek, mely természetesen egészen, de egészen más, bár az állampárt és a kultúra viszonyát tekintve adódnak azért néminemű hasonlóságok.

Várkonyi írásbeli hagyatéka napvilágra kerültekor számos adalékot kaphatott az érdeklődő, hogy hogyan is működött akkor a magyar színházi élet, s mekkora áldás volt egy stramm, kijáró típusú igazgató, aki megtehette, hogy tollat ragad, s levelet ír a kultúra legfőbb állami irányítójának. Nyilván ma is jól jön valaki, aki el tud intézni dolgokat. Szerencsére Rudolf nem jelzi, hogy ő ebben követné Várkonyit, ő inkább polgári népszínházat akar, mert mint vallja pályázatának lírai részében (a rövidített kiszerelésben csak olyan van): „népszínházi alkatú polgárember vagyok” (jelentsen ez bármit is: előttünk egy Liliomfiba ojtott Szellemfiként jelenik meg leginkább, de ez nem a színikritika rovat, úgyhogy tévedhetünk).

Miután a követendő irányt ilyen szépen kijelölte a szerző, rátér egyéb dolgokra is, melyeknek nyilván minden pályázat szerves részét kellene képezniük. Rudolf ugyanis azt írja: „Én egy olyan színészközpontú, »morális« színházban hiszek, ahol a színészek alázattal, de nem megalázva; odaadással, de nem a saját életü­ket feladva, érzelmi biztonságban dolgozhatnak. Véleményem szerint csak olyan színházban lehet szabadon alkotni, izgalmas dolgokat létrehozni, ahol a kollégák elismerik egymás munkáját és tehetségét, ahol mindenkit megbecsülnek, és ahol mindenki bizalommal és önbizalommal dolgozik. Hiszek abban, hogy nem olyan nehéz egy ilyen közeget megteremteni.”

És ezen a ponton találkozik a jó ütemben nyilvánosságra hozott pályázat a sajtó további egyidejű vígbeli híradásaival, melyek a jelenlegi igazgató és ismét pályázó Eszenyi Enikő rettenetes módszereiről szóltak oly ékesszólással, amit megértve a fővárosi önkormányzat azonmód fel is kérte a Vígszínház felügyelőbizottságát, hogy ízibe’ folytasson le egy vizsgálatot a tárgyban. Ami pedig Eszenyi rettenetes módszereit illeti, az ellene szólamlók gyakorlatilag azzal vádolják, hogy terrorizálta színház dolgozóit, művészeit, ami elsősorban mindennapi nyilvános megalázások során mutatkozott meg. Mivel ezek a vádak kicsi híján egyidősek Eszenyi direktori regnálásával, már nyílt módja nyilvánosan is szembesülni velük, s válaszolni is adódott alkalma. Ennek során mindig azt a mérsékelten meggyőző érvet hozta fel, mely szerint fontos különbséget tenni a maradandó károkozás, és a munka lázában kicsúszó erős szavak között (valami hasonlót mondott Gothár is, hogy az ilyesmit a társulati büféig elérve elfelejti az ember – alighanem tévedett).

Összegezvén e környülállást, pillanatnyilag úgy áll a fővárosi kulturális élet e mindig is komoly figyelemmel övezett szegletének a sorsa, hogy a hónap végén igazgatót választ élére a fővárosi képviselőtestület. Már maga ez is elég problematikus eset, hisz a vonatkozó törvény szerint ezt a színházat közösen tartja majd fenn a kormányzat és a főváros, de ez még nem lép életbe a döntéskor. Közben az alkudozás a két majdani fenntartó között már mintha be is végeztetett volna, s köztudomásúan odáig jutott, hogy ti vigyétek a ti színházaitokat, a mieinket meg mi visszük. A tiétek közt (ti. a fővárosi kezelésűek közt) nem szerepel a Víg. Hogy ki dönt valójában, az így finoman szólva is ködös. Mindenesetre az önkormányzat „szakmai bizottsága” (döntően fideszes bekötöttségű és biodíszlet múltú többséggel) Eszenyit támogatja.

Ha a kamujelöltet elfelejtjük, az tehát a felállás, hogy van a zömmel a baloldali sajtó és a nevüket vállaló egykori kollégáinak cirka kéttucat főre rúgó csoportja által szörnyetegnek megrajzolt jelenlegi igazgató a piros sarokban. A kékben pedig Orbán Viktor egykori focista társa, afféle (valahai vagy örök) kegyenc, akiről már az előző választás alkalmával is elterjedt, hogy érdekli a dolog, csak akkor az övéi inkább egy Balázs Péter nevű kísérleti léggömböt engedtek fel, máig emlékezetes hörgést kiváltva e húzásukkal.

Szép, demokratikus választásnak tűnik: ebből csak jól lehet kijönni. Különösen a kultúra­szerető magyar és fővárosi emberek járnak jól vele. Hál’ istennek annyi már biztos, hogy a csúnya politikát, bármelyikük is kerüljön a székbe, kívül tartja a kultúra e megszentelt templomán. Eszenyi ebbéli igyekezetét már tapasztalhattuk, Rudolf pedig azt írja, hogy abban hisz, hogy a jó színház képes hevületet kiváltani direkt politizálás nélkül is, mert az a kabarénak és a stand upnak áll csak jól. Pont úgy, mint Várkonyi idején.

Neked ajánljuk