Ezekben az interjúkban, nyilvános megszólalásokban, miegyebekben ügyesen és szórakoztatóan, nem minden ravaszság és stílus nélkül vegyíti a sértett átkozódást a szellemes apercukkel és riposztokkal, vélt vagy valós ellenségei, és legfőképpen elődje ihletett gyalázását ugyanezen személyek szubtilis feldicsérésével, a periféria perifériájáról a centrumba igyekvő, mindeddig kellőképpen meg nem értett művész sirámait a személyes nyomulása miatti magyarázkodással. (Vidnyánszky egyebek mellett korunk egyik jelentős álláshalmozója.) Mintha előre védekezne a munkáját majdan érő bírálatok ellen. De ezért még nem szóltunk volna: kicsit ugyan kezd sok lenni a duma, de csak pár hónap, és megtekintjük az új bemutatókat, már most izgatottan várjuk őket. Az mondjuk nagy marhaság volt, hogy le akarta szedni Klaus Mann Mephistójának a bemutatóját a programról. Vakuljunk meg, ha a tehetséges, ám a hatalomnak a saját tehetsége kinyírása árán lefekvő, a becsvágyba belepusztuló Hendrik Höfgen figurájába Alföldi nem rendezi bele az utódját. De erre nem a betiltás a megfelelő reakció, mert az csak szegényítené a nemzet kultúráját - inkább Vidnyánszky is rendezze bele valamibe Alföldit! Tegyük a szívünket a kezünkre, Vidnyánszky küzdelme Alföldivel a maga módján szórakoztató is, a nemzet szájtátva figyeli a két kultúrpistollero párviadalát.
Annál is fájóbb, ha valamelyik fél ebben a deathmatchben nyilvánvalóan nemtelen eszközökhöz folyamodik. Márpedig Vidnyánszky beszólását a Nemzetiről celebrált minapi nyilvános beszélgetésen sajnos ilyennek vagyunk kénytelenek minősíteni, a director in waiting ugyanis azt találta mondani, hogy a Nemzetit "a jobboldali gondolat építette és tartotta életben". Most akkor tisztázzuk: a Nemzeti Színházat a "jobboldali gondolattal" szemben a Demján Sándor-féle Trigránit-csoport építette az adófizetők pénzén, és ugyancsak az adófizetők tartják fenn. Adófizetőből meg van jobboldali és baloldali is. Továbbá: a Nemzeti Színház új épületére 1997-ben a Horn-kormány írta ki a tervpályázatot (nem kifejezetten jobboldali kormány volt). Még továbbá: a Nemzetit legalább a 60-as évektől feszt fel akarták építeni, és azok a kormányok sem egy kiköpött "jobboldali gondolat" voltak; mint ahogy a nagyszerű Gobbi Hilda sem, aki 1983-ban, a 70. születésnapján a Katona József Színházban tartott ünnepségen ajándékba kapott százezer forintos betétkönyvével indított a célért közadakozást. Szívesen folytatjuk történelmi leckénket. Ha már valaki a Nemzeti Színház igazgatója, és a hátán lévő nyílásba dobott százforintos hatására azonnal, kérés nélkül a nemzetről és a nem-nemzetről kezd károgni, nem árt, ha értesül arról is, hogy a Nemzeti Színház - és általában a nemzeti színházak - eszméje a reformkorban született, amikor is ez a jobb-bal dichotómia parányit másként festett. A nemzetépítés, a nemzeti gondolat a korabeli (Ke-let-)Európában bizonyos demokratikus alapjogok kiterjesztésének erős óhajtásával járt kéz a kézben, ez utóbbi meg a felvilágosodásból eredeztette magát. Akárcsak a modern baloldal. A korabeli konzervativizmus aulikus volt: nem nemzetben, hanem birodalomban gondolkodott, Habsburgokkal, arisztokráciával, előjogokkal. A magyar nemzeti színház nemzeteszméje ráadásul befogadó volt: Pest német polgárait akarta meggyőzni, hogy járjanak magyar színházba és váljanak magyarokká (így is hívták: Pesti Magyar Színház). A jobboldali nacionalizmus - amit nem neveznénk konzervatívnak - XX. századi kirekesztő eszme, amely mindenféle próbáknak, teszteknek veti alá a magyar állam polgárait, hogy vajon elég jó magyarok-e. Vagy magyarok-e egyáltalában.
Tény és való viszont, hogy a "jobboldali gondolat" is hozzátette a magáét a mai Nemzeti Színházhoz. Az épület monumentális, groteszk rondaságát és általános alkalmatlanságát most hagyjuk is (ezért Schwajda György magánépítészének lehet hálás a művészetpártoló utókor), az igazán felháborító a módszer volt, ahogy az első Orbán-kormány semmibe vette a demokratikus, nyílt, tisztességes pályázati eljárást és döntést, és szemétre vetette Bán Ferenc terveit, amit hozzáértők a kommunizmus bukása utáni legjelentősebb magyar középület terveinek minősítettek. A magyar demokrácia romlásának egy kitüntetett pillanata volt ez; ahogy akkor írta ez a lap: "Színház helyett botránykövet emeltek a Duna partján azok, akik megszégyeníteni merészelték a nemzetet és annak kultúráját."
Vidnyánszky ugyanezen a fórumon még hozzátette azt is, hogy a Nemzeti több mint színház, "egy templom, spirituális, szakrális hely". Ezt talán valami mentegetőzésnek szánta az előző gondolatért, elvégre a templomokban sem követelmény, hogy minden elhangzott mondat, hogy is fejezzük ki magunkat, a szó hétköznapi értelmében igaz legyen; a templomban is szeretik a metaforikus beszédet. (Tényleg, ha a Nemzeti spirituális izé lesz, templom és kegyhely, mi lesz Vidnyánszky? Esperes? Vagy... maga a pápa?? És mi marad az egyházaknak? 'k miért nem tiltakoznak a konkurencia miatt?) De gyanítjuk, Vidnyánszky nem a nyilvánvaló hazugságra, a gyalázkodásra keresett felmentést az állítólagos "szakralitás" védelmében. Az Orbán-kormány legócskább, legaljasabb toposzához tért meg, ahhoz, amelyik a nemzetet a "jobboldallal", valójában Orbán Viktorral és pártjával azonosítja. A 2002-es kokárdázáshoz. Aki velem van, és akivel én vagyok, az van, a többiek nincsenek. Ezt a szellemi színvonalat és ezt az erkölcsi tartást az Orbánt reggel, délben és este monoton hangon dicsőítő szklerotikus, fogatlan vének kórusától már megszoktuk, hovatovább hiányozna is, ha nem lenne. Reménykedjünk, hogy Vidnyánszky nem öregedhetett meg ilyen hamar.
