A szerk.

A nemzeti mosolyalbum kis büszkesége

A szerk.

Van az úgy, hogy az ember házhoz megy a pofonért – figyelmetlenségből, ostobaságból, a körülmények szerencsétlen összjátéka következtében belesétál egy helyzetbe, amelyből csak rosszul jöhet ki. De mindez még menthető, megmagyarázható valahogy. Sokkal cifrább az az eset, amikor az ember egyenest befizet a pofonra, s menten a legnagyobbat kéri, mert futja rá. 

Ez történt most szegény Orbán Balázzsal, Magyarország kormányának az eszével, a kormánypolitika legfőbb koordinátorával, a miniszterelnök „politikai igazgatójával”. Hogy az ő hübrisze ludas-e a dologban, vagy sokkal inkább Orbán Viktoré (vö. fotózkodás Schwarzeneggerrel, Robert De Niróval, Ronaldinhóval, Tökivel a Rohadt Hagymákból stb.), az teljesen mellékes, még ha adott a válasz, akkor is.

Történt ugyanis, hogy Magyarország kormányának illetékes tisztviselői pénzt és fáradságot nem kímélve – feltételezhetően Tucker Carlson szíves segítségével – bevajazták a honi politika e géniuszát egy nashville-i house tourra Kid Rockhoz, a detroiti fehér rapperből countryénekessé, déli redneck megmondó emberré aszalódott bulvárhéroszhoz. S Kid (vagy Rock) fogadta is Orbánt annak rendje-módja szerint, megmutatta, hogy milyen szépen lakik, tán még ebédet is adott volna neki, s közben beszélhetett is hozzá (mármint Orbán Kidhez vagy Rockhoz, esetleg mindkettőhöz). A végén beálltak szépen egy közös fotóhoz, oszt’ szevasz. A fotón Kid (maradjunk ennél) alapjáraton is rendesen szétütött fején az látszik, hogy menjél már a pokolba, öreg, míg a politikai igazgató vigyorog, mint akit valami nagy öröm ér hamarosan. És hamarosan tényleg ráköszöntött a nagy öröm: kiposztolhatta, hogy Kidnél járt, és Kid teljesen odáig volt a magyar kormány politikájától. Tizenöt perc hírnévre ugyan nem tett szert a poszt által, alkalmasint a kutya sem vette észre, hogy mit posztolt épp, de az öröm akkor is öröm, ha egyedül éli meg az ember.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.