A szerk.

A rombolás megállításáért

A szerk.

A magyar statisztika Mozartja és Houdinije, Rákay Philip is tanácstalanul volna kénytelen széttárni kezeit, ha az iskolákból hétfőn távol maradt diákok létszámát kellene megbecsülnie.

De mindegy is, hogy 5 vagy 10 vagy 20 százalékuk maradt otthon, vagyis 60 ezer vagy 120 ezer vagy 240 ezer tanuló tüntetett a hiányával – ez akkor is nemzedéki tapasztalatként rögzül ennek a generációnak a fejében. Fogalmunk sincs, kinek milyen motivációi voltak, de az biztos, hogy alapvető félreértésben él, aki az akcióban részt vevő diákokat kizárólag akarattalan báboknak vagy gondolat nélküli balhézóknak igyekszik látni. És még ha nagy arányban is voltak közöttük azok, akik kizárólag szülői biztatásra, vagy csakis a lógás kedvéért döntöttek így, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében ez akkor is komoly zavart jelent. A kontrollált nyilvánosságban ugyanis megrázó ereje van annak, hogy hétfőn több millió magyar ember gondolkozott el azon, mi folyik a magyar oktatásban. Hogy mi a baj.

A kormánypropaganda világában persze semmi komoly, ott továbbra is annyi látható, hogy a tanárok több pénzt akarnak maguknak, miközben a felmenőik között kommunisták voltak, ők maguk pedig Soros Györgyhöz járnak továbbképzésre. A három héttel ezelőtti nagy tüntetés, a kockás inges szolidaritás és a diáksztrájk után azonban ezt már aligha veszik be sokan. A tanárok lázadását a múlt héten kitaszigálta a hírekből néhány verőember, de a háttérben folyik a munka. A kormány kirekesztő kerekasztala ellenében létrejött, a közoktatás szereplőit képviselő szervezeteket összefogó Civil Közoktatási Platform (CKP) például lapzártánk napján tette közzé „azonnali követeléseit”. Ezek véleményük szerint „nem igényelnek hosszabb előkészítést”, de orvosolhatnak számos „akut problémát”. A 12 pont az alpontokkal együtt már hosszú listát alkot, de miért csodálkoznánk ezen, amikor – Palkovics államtitkár közlése szerint – a kormány kerek­asztala körül is 150 megoldandó problémát detektáltak. Az alternatív kerekasztal javaslatainak egy része egyszerűen a rombolás megállítására irányul (halasszák el az érettségire és a szakképzési rendszerre vonatkozó módosításokat), más része a tanárok terheinek legalább részleges enyhítését célozza (a minősítések felfüggesztése, majd átdolgozása, a nyugdíjasok továbbfoglalkoztatásának engedélyezése, a létszámstop eltörlése, a kötelező óraszám csökkentése), illetve a diákoknak adna nagyobb szabadságot (a testnevelésórák számának csökkentése, a délután 4-ig kötelező iskolai jelenlét eltörlése). De nem kímélik a kormánynak legkedvesebb gazemberségeket sem: a tankönyvválasztás szabadsága mellett, illetve a szakképzés lebutítása és a roma tanulók szegregációja ellen is felemelik szavukat. A rögtön végrehajtható változtatások mellett pedig végig ott van az átfogó reform vágya: „új közoktatási és szakképzési törvény, valamint Nemzeti Alaptanterv kidolgozása”.

E javaslatok nagyrészt ugyanúgy támogatandóak, mint például a Pedagógusok Szakszervezetének 25 pontja. A kormány a lejárató kampány fedezékében védekező, kármentő üzemmódba váltott, és a miniszteri és államtitkári nyilatkozatokból látszik, hogy hajlandóak végrehajtani bizonyos korrekciókat, például átszervezni és feltőkésíteni az immár Áder János húga által vezetett Kliket. A tanárok követeléseiből azonban kitűnik, hogy a felkínáltnál sokkal nagyobb engedmények is csak tüneti kezelést jelentenének.

A rommá központosított közoktatás nem fog újjáépülni néhány hét alatt. A valódi reformokhoz évek kellenek, de ahhoz, hogy ezek egyáltalán elkezdődhessenek, most a tiltakozók bátorságára és kitartására van szükség.

Neked ajánljuk