Pecina, a kitűnő üzletférfi – akinek most épp 4,3 millió eurónyi hamis számla kibocsátása miatt van kisebb fennakadása a klagenfurti bírósággal – sosem a saját pénzével kockázott, és ezt nagyjából mindenki tudta róla, aki nem akarta magát kifejezetten becsapni, számításból vagy sima hülyeségből. Először Fellegivel, az egykori fejlesztési miniszterrel lehetett összefüggésbe hozni, de Fellegit időközben megette a köd. Azt pedig, hogy Pecina konkrétan mikortól költötte Spéder Zoltán pénzét, nem tudjuk pontosan. Talán csak akkortól, amikor Spéder – a múlt héttől már csak volt – bankja, az FHB hitelezni kezdte a Népszabadságot vagy a Népszabadság kiadóját. Talán már korábban is.
Ezzel a Népszabadság sorsa az Orbán–Spéder-játszma függvényévé vált, és ezt a játékot, meg azt, hogy valójában kivel is áll szemben, Spéder teljesen félreértette. Mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy az FHB már rég, legkésőbb 2009–2010-ben megbukott, mintha nem akarta volna észrevenni, hogy ő is lejtőre került. Az elmúlt években felhalmozott, alsó hangon 30 milliárdos (lesz az 40 is) bukót a takarékszövetkezetek „integrációja” révén akarhatta – ha nem is visszalopni, de legalább eltüntetni, továbbgörgetni az időben, addig, amíg újra felvirrad a jövedelmező pénzkölcsönzés napja, s eljön az általános, globális felvirágzás, a banküzem új Nirvánája. Vagy inkább az örökkévalóságig, amikor a Legfőbb Könyvelő az arra érdemesek minden adósságát jóváírja. Mint tudjuk, ehhez Spéder Zoltán 2012-től minden kormányzati és törvényhozói támogatást megkapott – pedig Spédernek már ekkor sem volt semmije, csak egy rossz bankja. Nem volt pénze, csak negatív pénze volt. Sok-sok negatív pénze. Mit gondolhatott vajon ekkoriban? Mit gondolhatott saját magáról, a saját pozícióiról, Orbán szándékairól, arról, hogy a (legalább) 30 milliárd mennyire sebezhetővé teszi? Tudta-e, hogy blöfföl? Lehet-e úgy blöffölni, hogy valaki nem tudja, hogy blöfföl? Vagy azt gondolta, hogy a Népszabadság és az Index végső tulajdonosaként csak meg tudja magát védeni? Talán azt sem vette észre, hogy csapdába csalták? Hogy a kormányfő legfeljebb a piszkos munka elvégzésére, a takarékszövetkezetek egykori tulajdonosainak kisemmizésére tartotta, s hogy a szépen összerakott „integráció” gyümölcseit más fogja learatni? Azt hitte, hogy mindez tényleg az övé lesz? Azt sem vette észre, hogy a piszkos munka elvégzése még támadhatóbbá tette?
Aztán idén tavasszal véget ért ez a színjáték. Spéderért rendőrök mentek, ő meg menekülőre fogta, és az inalásban, hogy gyorsabban tudjon futni, először a Népszabadságot dobta el. Az FHB-hiteleket a Magyar Külkereskedelmi Bank szerezte meg, s ezzel a Népszabadság sorsa az MKB Bank valódi tulajdonosainak kezébe került. Hogy kit tisztelhetünk ezekben a személyekben, nem tudjuk – sejteni mindenki a rezsim valamelyik erős, nagyon erős, talán a legerősebb emberét sejti a szingapúri ködök horizontja mögött. Minél fogva a Népszabadság-problematikum szinte egyik napról a másikra úgy állt elő, hogy ezek az emberek azt a lapot finanszírozzák, amelyik minden áldott nap a saját kormányuk valamelyik égbekiáltó disznóságát leplezi le, frissen, fürgén, nagy élvezettel. Nyilvánvaló, hogy ez így nem mehetett tovább.
Miként az is nyilvánvaló, hogy a Népszabadság, ha nem is ártatlanul, de majdhogynem véletlenül keveredett bele ebbe a mocsok leszámolásba. A Népszabadság lezúzása előtt Spéder Zoltán lezúzása nyitotta meg az utat – és nemhogy csekély, de semmilyen vigaszt nem jelent az, hogy a szálak persze messzebbre vezetnek a múltba, hogy ezek az alakok csak más, hasonszőrű, de kisebb kaliberű tolvajok, párt- és egyéb gazemberek driblizései miatt kerülhettek egyáltalán játékba. Mielőtt egyáltalán, valaha eljuthattunk volna oda, hogy általában a nyomtatott sajtó túlélési esélyeiről vagy konkrétan a Népszabadság nyomtatott vagy internetes változatának túlélési esélyeiről beszéljünk, mielőtt bárki esélyt kaphatott volna arra (például a Népszabadság jelenlegi szerkesztősége), hogy akár csak megpróbálja folytatni, a Népszabadság, a magyar írott kultúra élő szövetének egy része, a magyar múlt egy darabja eltűnt a semmiben. Mintha gonosz és kapzsi emberek a Nemzeti Múzeumot tüntették volna el egy éjszaka alatt a Kiskörútról.
A lapot negyvenezer vásárlója és vagy százezer olvasója gyászolja. S ugyanennyi ember lett megint nagyon dühös, mert elvettek tőle valamit, ami az életének fontos része volt. Ez nagy erő, miként a lap újságíróinak és szerkesztőinek szakértelme és elszántsága is. Lehet és kell vele élni.
