Hétfői ülésén, már ez is milyen jó, hogy a hétfői ülésén, hiszen a parlament mentelmi bizottságának az ülése amúgy kedden lett volna, csak Rubovszky György elnök előrébb hozta. Oh, távolról sem azért, mert hétfőn - az LMP szakadása miatt - még hiányos volt ellenzéki oldalon a bizottság összetétele, míg kedden már teljes lett volna, dehogy ezért, másért. Csak. Azért, mert olyan nemzetbiztonságilag sürgős ügyben kellett dönteni, mint Zsiga Marcell kétes pedigréjű házvásárlása. Lett, ami lett: a bizottság kormánypárti (az említett okból: nagyobbik) fele úgy látta, hogy a Zsiga által benyújtott papiros egy perfekt kontraktus, ami napnál is világosabban igazolja a képviselőt (süllyedjenek el szégyenükben a rágalmazói!), míg viszont az ellenzéki (kisebbik) fele úgy, hogy az valami koszos sajtcédula, amire valaki kábé annyit írt, hogy hozzál ötér' túrót. Hogy ma Magyarországon egy okirat hitelessége azon múlik, hogy aki vizsgálja, milyen pártállású, az már önmagában is felér egy kisebb Moháccsal.
De az igazi nagy lóhágó Mohács ebbe a bajtársiasságba van beletemetve. Hogy tudniillik a kormányerők megvédik a bajba jutott társukat. Védik egy frászt, épp ellenkezőleg, még mélyebbre taszajtják, le a mocsár fenekére.
Hiszen miről is szól Rubovszky bizottsági kutyakomédiája? Csupán arról, hogy na, idefigyelj, kisgyerek, most még kihúzunk a szarból, megfúrjuk a vagyonosodási eljárást ellened, de jössz eggyel. És ne csodálkozzál, ha egyszer hajnali háromkor beállít tehozzád a frakcióvezető-helyettes, s azt mondja, hopsz, te Zsiga, eridjél csak és rúgd jól seggbe választókörzeted összes tisztelt polgárát, mert a főnök így kívánja. S akkor Zsiga indul, s teszi, amit tennie kell, még fényképeket is készít róla, hogy elhiggyék a főnökei, hisz' neki mindenki főnöke, aki takargatja obskúrus házügyét. Szegény, hát nem elég, hogy olyan házasságban él, amiben az asszonyka nem köti az orrára, hogy honnan akaszt le olykor-olykor húszmillát. ' fele ennyit sem tudna megspórolni országházi fizetéséből, noha váltig állítja, hogy sikerült (ennek fényében már értjük is a Heti Válasz címlapját, melyen a nettó=bruttó).
Egy negyvenmilliós ház, takaros, nem mondjuk, de azért mégsem a Topkapi szeráj... Ennyivel lehet fogni ma egy országgyűlési képviselőt; ráadásul még az sem zárható ki teljesen, hogy valamennyi tiszta pénz belőle. De tiszta, nem tiszta, a lényeg az, hogy Zsiga esete pompásan modellezi azt, ahogy Orbán Viktor rendszere felépül. Az ordítóan kamu vagyonnyilatkozatokért, ilyen-olyan gaunerkedésekért, kínos rokonokért, elsikálni próbált vagy csupán elhallgatott garázdálkodásokért zsarolható kliensek fundamentumára épített, az ülésnapokat kényük-kedvük, piszlicsáré napi érdekeik szerint mozgató bizottsági, civilköri, békemeneti elnökök által karban tartott kétes konzisztenciájú falazatra jön egy cifra tető, amin egy őrült hegedűs húzza mindig ugyanazt a nótát. Zsiga meg közben dekkol a házában, nézi a lapos tévét meg a húszmilliós asszonyt, s gyűjti az elszánást, hogy holnap eltalálja a megfelelő gombot, amit meg kell nyomnia. Megtalálja, megnyomja. Közben még tán boldog is, mert azt látja, hogy ez így helyes. Így mindez csak részben az ő bűne, hisz ő nem tesz egyebet, mint táplálja a romlottságot - a puszta létével.
