A szerk.

A védett férfi

A szerk.

Szögezzük le már az elején: semmi kifogásunk az ellen, hogy egy ország demokratikusan megválasztott vezetőjét akár hazájában elsőként is beoltanak járványhelyzetben.

Ő a döntéshozó, kívánatos tehát, hogy a reá háruló döntéseket optimális körülmények között, a lehető legjobb egészségi állapotban, félelmek nélkül, a legnagyobb higgadtsággal hozhassa meg. Meggyőződésünk szerint teljesen rendben lévő lenne így Magyarországon is, noha hirtelen nem is tudjuk, hogy Orbán Viktor esetében a „demokratikusan megválasztott vezető” terminus technicusából melyik szó értendő idézőjelek között, alkalmasint mindegyik, egyenként is meg együtt is.

Ha tehát december végén Orbán megcsinálja ugyanazt a mutatványt, mint most, tudniillik, bevonul az orvoshoz egy kamerával, ott szépen beoltják, akkor még azt is elmondhattuk volna, hogy jó példával járt elöl az oltástól látszólag erősen ódzkodó polgártársainak. Nem véletlenül hangsúlyozzuk a látszólag kifejezést, hiszen ha lehetne rá fogadni, simán megkockáztatnánk egy szolidabb summát arra az opcióra, mely szerint az ódzkodók jelentősebb hányadának nem is annyira az oltás ellen van kifogása, hanem a védhetetlen – mert a propagandaminiszter Rogán hatáskörébe tartozó – kötelező regisztráció ellen. Mindezt pedig azért muszáj elmondani, mert ugyanolyan pontosan jeleníti meg a vezetés teljes inkompetenciáját, mint Orbán beoltása.

Mert hát Orbán Viktor december végén, amikor az „oltási program” elindult, nem oltatta be magát, hanem fullajtárján keresztül, foghegyről visszaüzent az oltását firtató kormánysajtónak (!), hogy őt majd akkor oltják be, ha sorra kerül.

Ha hihetünk az Orbán publikálta felvételeknek (miért is?), akkor a miniszterelnököt a múlt héten beoltották. De hol vannak még azok a hatvan év alatti regisztráltak, akiknek nincs ismert krónikus betegségük? A fasorban sincsenek. Orbánt tehát nem akkor oltották be, amikor sorra kellett volna kerülnie, s nem is akkor, amikor talán kellett volna, a legelején. Hanem akkor, amikor… valójában az isten tudja, hogy mikor. Akkor, amikor beszart a harmadik hullámtól? Akkor, amikor leszólt neki Kína, hogy kéne kis reklám a vakcinánknak, mert halljuk ám, hogy nemigen sikerül rátukmálnod a magyarokra. Vagy volt valami más oka?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.