Az összetartást a magyar–horvát határzár október 16-i élesítése, pontosabban az ennek nyomán szerb–horvát, horvát–szlovén, szlovén–osztrák, majd osztrák–német relációkban kibontakozó nézetkülönbségek miatt aligha lehetett halogatni. A bizottság nyilván aggodalommal figyelte a horvát, szlovén és osztrák kormánykörökből érkező, s a kerítésépítéssel több-kevesebb nyíltsággal kacérkodó nyilatkozatokat is. A hírek szerint a belső ellenzékével mind nehezebben birkózó Angela Merkel kitartó unszolása is kellett ahhoz, hogy Juncker végre aktív fellépésre szánja el magát (ahelyett, hogy tovább várt volna Donald Tusk tanácselnökre).
Jóllehet a 11 kormányfő csont nélkül elfogadta, sőt egy vállalással ki is egészítette a bizottság 16 pontos javaslatát, mégis önáltatás volna azt hinni, hogy fikarcnyival is közelebb kerültünk a menekültkrízis megoldásához. Juncker érezhetően biztonsági játékot játszott, aminek legfőbb célja – eléggé el nem ítélhető módon – az volt, hogy a következő egy-két hónapban lehetőség szerint egy menedékkérő se fagyjon meg Európa határainál. Ha az útvonalon fekvő tagállamok megmondják, hogy e minimális feltétel teljesítéséhez mire van szükségük, lesz pénz, paripa, fegyver és még néhány pokróc is az EU-s intézményektől.
Létesül még 100 ezer férőhely az útvonal mentén, ebből 50 ezer Görögországban, 30 ezer az év végéig, a többi meg majd valahol, valamikor. Ezek is inkább a migránsok emberségesebb továbbpasszintását szolgálják, mint érdemi lassításukat, hiszen a menekültek nem akarnak Görögországban (főleg nem Macedóniában vagy Szerbiában) maradni, és ha akarnának is, az összesen 100 ezres kapacitással akkor sem mennének sokra. Hiába írták alá a kormányfők, hogy akadályozni fogják a menekültek továbbutaz(tat)ását, napi 10 ezer belépő mellett ezt senki sem fogja megkockáztatni, a jobb információáramlás esetleg némi rendezettséget vihet a transzferekbe. A regisztrációs kötelezettség deklarálása is maximum biztonsági szempontból üdvözölhető, hisz a dublini rendeletet (a menedékkérők visszaküldését az útjukba eső első EU-s országba, ez esetben tehát Görögországba) nagyságrendekkel kisebb létszámoknál se nagyon alkalmazták, így mára gyakorlatilag meghaladottá vált.
S mi fontosat nyújtott Európának a mi fiunk, Orbán a találkozón? Semmit, úgyszólván. Egy mérsékelten szimpatikus recept leszállított árú eladási ajánlata volt csak a tarsolyában. Előre leszögezte, hogy mivel Magyarországot immár „elkerüli” a nyugat-balkáni útvonal, ő csak megfigyelő státuszban érkezett, hozzá sem szólt a vitához, de a „jó tapasztalatok” megosztását azért felajánlotta. Orbán színleg a közös európai fellépést, a görög határok megvédését sürgeti, miközben neki is tudnia kell, hogy ha a határőrök nem akarják tengerbe lőni a csónakokon érkező menekülteket, felvetésének nincs semmi értelme. Valódi exportcikke a nemzeti megoldás, a kerítésépítés, a probléma szomszédokra tolása, ami viszont a röszkei jelenetek megismétlődését teszi borítékolhatóvá. (Lapzártánk idején speciel az osztrák–német határon robbanásveszélyes a helyzet.)
Orbán politikája ma azért propagálható sikeresként, mert még az EU nyomorúságos, 160 ezer menedékkérő kvóták szerinti elosztásáról szóló terve is kínosan lassan realizálódik: eddig mintegy 100 embert helyeztek át Olaszországból Svédországba és Finnországba, olyan helyekre, ahová egyébként is tartanak a menedékkérők. Arról pedig már nem is igen ötletelnek, hogy e 160 ezres létszám felett hogyan lehetne méltányosan elhelyezni a menekülteket.
Pedig vagy ez van, vagy a kerítések és a könnygáz.
