Ha az orosz haderő az invázió első pár napjában talán tartózkodott is a civil célpontok szándékos bombázásától, úgy tűnik, hogy a háború politikai célját – az ukrán kormány, illetve a helyi ukrán önkormányzatok likvidálását, és helyettesítését valamiféle orosz katonai provizóriummal: a megszállást – csak úgy érhetik el, ha vérfürdőt rendeznek. Körbezárják az ukrán városokat, és tüzérséggel, helikopterekről, harci repülőkről addig lövik őket, ameddig meg nem adják magukat. Ez tíz-, de inkább százezres nagyságrendű áldozattal járhat a következő napokban, s a II. világháború után soha nem látott méretű humanitárius katasztrófával. Mérhetetlen emberi szenvedéssel. Ne legyen igazunk, de a lapzártánk idején kilátásba helyezett újabb tárgyalások éppúgy nem fognak semmire sem vezetni (ha lesznek egyáltalán), mint az egy nappal ezelőttiek: amíg az ukránok az ismert orosz ultimátumot hallgatták az orosz küldöttségvezető, Megyinszkij és a hadügyminiszter-helyettes, Fomin szájából, a miheztartás végett az orosz erők Harkivot lőtték. Az egész csak arra volt jó, és arra lenne jó ez a következő kör is, hogy az oroszok a „következményekért” a magukat megadni nem hajlandó ukránokra hárítsák a felelősséget. Vagy legalábbis ezt mondhassák.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
