De Putyin mégiscsak defenzívába került, és ezért megjátszható esélynek tűnt, hogy az ukrán állam – amelynek május 25-től már legitim elnöke is volt – valamiféle korlátozott katonai akcióval kiszorítja a szeparatistákat legalább a két kelet-ukrajnai megyéből, Szlovjanszk, Luhanszk és Donyeck környékéről. Azután pedig, hogy Kijev visszaállítja szuverenitását e területek fölött, vissza lehetett volna térni a függőben maradt ügyekre. Úgymint a Krím és persze a mondott megyék státusza Ukrajnán belül, nagyobb önállóságuk kérdése, a Krím esetében az elcsatlakozás valaminő utólagos jóváhagyása, vagy épp ellenkezőleg, érvénytelenítése, esetleg Ukrajna föderalizálása – lehetőleg úgy, hogy a végén abból a mintegy tízmillió emberből, akik e vidékeken élnek, minél kevesebb legyen és/vagy érezze magát kisemmizve, életében fenyegetve, menekülésre kényszerítve. Ez lett volna például a német kormány, ennélfogva előbb-utóbb az unió elképzelése is. Hogy ez mennyire működött volna középtávon, az megint más kérdés, de a mai nap problémáját, azt, hogy valódi háború folyik Európa keleti végein, s az áldozatok túlnyomó része civil, megoldotta volna.
Jó terv volt, és majdnem be is jött, kivéve, hogy nem jött be. Bejött annyiban, hogy az ukrán kormány már a „terroristaellenes hadműveletek” révén, azaz a teljes mozgósítás és a hadiállapot kihirdetése nélkül is kis híján elvégezte a maga dolgát: a múlt heti közvetlen orosz katonai beavatkozás előtt nyerésre állt a harctereken, a szeparatisták július végétől sorra adták fel az addig általuk ellenőrzött településeket; az ukrán hadügyminiszter az utolsó bástya, Donyeck elestét október elejére jósolta. Júliusban lapunk ugyanezen hasábjain azon méladoztunk, hogy „miközben az ukrán állam és hadserege az uniótól hiába remél valódi segítséget, sikere nemcsak magát, de az uniót is megmentheti”.
De aztán ez a ravaszkodás mégse jött be.
A közvetlen, hathatós és leplezetlen katonai segítség, amit az Orosz Föderáció hadserege a múlt hét óta a szeparatistáknak nyújt (és amelynek pontos mibenlétéről csak halvány elképzeléseink lehetnek: de fegyverek és élő erő is mozgott), ennek a játéknak seperc alatt vetett véget. Az ukrán kormányerőket napról napra szorítják ki az orosz hadsereg és a szeparatisták; az ukrán kormány, amely amúgy is a teljes politikai káosszal vív egyre reménytelenebb csatát, többek közt azért nem meri mozgósítani a saját hadseregét, mert nem tudja, hogy az mozgósulna-e. Miközben az világosan látszik (elég egy pillantást vetni a hadi események térképére), hogy a Moszkvából irányított hadműveletek célja nem pusztán a (legalább) két keleti megye elszakítása, hanem a szárazföldi összeköttetés megteremtése a Krímmel; Ukrajna valamekkora, nem is kis részének – egyötödének? hatodának? – az elcsatolása.
Az etnikai területszerző háború dinamikája tehát a múlt hét óta a napnál világosabb; és az analógia is szembeszökő Putyin törekvései és Slobodan Milošević majd’ negyed századdal ezelőtti háborús motivációi és céljai, a nagyszerb nacionalizmus és az orosz etnikai irredenta közt. Putyin és ideológusai sem a Szovjetuniót rekonstruálnák, ahogy Milošević sem a titói Jugoszláviára hajtott. „Ahol szerb sírok vannak, ott Szerbia van” – hangzott a 80-as évek végétől a Horvátország, Bosznia és Kosovo elleni szerb agresszió legpontosabban megfogalmazott indoka; Putyin legújabban pedig már a kazahsztáni oroszok megvédésének szükségességét pedzegette.
Korántsem analóg viszont az elcsatolni kívánt kelet-ukrajnai vidékek lakosainak és az 1990-es Horvátország meg az 1992-es Bosznia szerbek lakta részeinek reakciója az „anyaország” törekvéseire. Az ukrajnai háború előtti utolsó, idén tavaszi, mérvadónak tekinthető közvélemény-kutatások szerint a Putyin által kipécézett területek lakóinak etnikai és politikai identitása korántsem vagylagos; nagy részük orosz és ukrán egyszerre, s túlnyomó többségük nem akar Oroszországhoz csatolódni (miközben lojalitásuk a független ukrán államhoz ugyancsak hézagos). Kelet-Ukrajnában mostanáig nem lappangott sem az ukrán, sem az orosz etnikai gyűlölet; ezért sikerült – legalábbis eddig – elkerülni a vérfürdőt, ezért nincsenek etnikai tisztogatások. A body count lassan eléri a háromezret – de ez még mindig csak töredéke a boszniai háború első hónapjaiban meggyilkolt több tízezernyi civilnek.
Még egyszer: szerény számítások szerint is tízmillió emberről beszélünk, akik nagy része nemhogy nem akar meggyilkolni senkit, hogy Oroszországban élhessen, de nem is akar ott élni. Valódi politikai képviseletük nincs, a fejük fölött zajló világpolitikai játszmába beleszólásuk még annyi sem; a sorsukért senki nem kezeskedik, sem az unió, sem a NATO, sem Merkel, sem Obama; Kijev pedig nem bír. A nevükben konkrét bűnözők, gyanús titkosszolgálati elemek, nemzetközi bajkeverők, az orosz „birodalmi gondolat” söpredéke keveri a globális szart – és állítja elő rájuk hivatkozva azt a háborút, aminek ők lesznek a vétlen áldozatai.
