Legelőször is bocsássuk le horgonyunkat, és szögezzük le axiómánkat: azt, hogy az Orbán-kormány elhúzzon, minden egyéb szempontnál fontosabbnak tartjuk.
Bár azt gondolhatnánk, hogy ez az állítás nem szorul különösebb indoklásra, ez nincs teljesen így. Normális körülmények között most mérlegre tennénk a Fidesz elmúlt négy, sőt, nyolc éves kormányzati teljesítményét, a különféle szakpolitikai változtatások, az előre-, oldal- és visszalépések összességét. S bár ezek többsége ugyancsak ellenkezik mindazzal, amit ez az újság a helyes kormányzásról, vagy Magyarország törvényeinek és intézményeinek ideális állapotáról, vagy még tágabban: az egyén és a nemzeti közösség közti bonyolult felelősségi viszonyokról gondolni szokott, bizonyára találnánk olyan intézkedéseket, törvényeket, reformokat is, amelyeket helyesnek és megtartandónak vélünk.
De nem ezért gondoljuk különös fontosságúnak az április 8-i választást: nem azért, mert nem értünk egyet az egykulcsos adóval, az önkormányzatok kimiskárolásával, a közoktatás katasztrófa-reformjával, az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek csökkentésével, és a többi, és a többi. Sőt: még nem is okvetlenül ízlésbéli, esztétikai okokból, azért, mert a nemzetieskedő giccs és a mohó, újgazdag bunkóság kevercsét gyomorfogatónak tartjuk. Sőt, sőt: még csak nem is önmagában azért, mert tényleg kurva sokat loptak. Mindezek a szempontok persze külön-külön is elegendőek lennének arra, hogy a kormány elküldését kívánjuk.
De ha csak ez lenne a mostani választás tétje!
Amikor ez az újság az 1998-as országgyűlési választás előtti utolsó elemzését írta, így zártuk sorainkat: „A szocialisták, a konzervatívok és a liberálisok, az a három nagy politikai erő, amely a magyar választók előreláthatólag több mint 70 százalékának szavazatát meg fogja szerezni, feltétlen híve Magyarország európai és atlanti integrációjának, a piacgazdaságnak, az emberi szabadságjogoknak és az alkotmányos politizálásnak. Viszályaik és vonzalmaik, az általuk kínált megoldások bőven elférnek a liberális parlamentáris demokrácia kereteiben. 1989 csendes forradalma visszavonhatatlanul véget ért. Aki május 24. után kormányt alakíthat a mi hazánkban, ezt fogja megpecsételni. Dőljünk hátra elégedetten, mikor ezt végiggondoljuk. Aztán tápászkodjunk fel, és menjünk el szavazni.”
Nos, ennél nagyobbat aligha tévedhettünk volna. Most vasárnapi lépéseinket nem csak az a tudat fogja vezetni, hogy a kormánypárt ezeket az elveket nagyjából felmondta (amely elvek, legalábbis úgy tűnt, 1998-ban még általános közmegegyezésnek örvendtek). Hanem annak a biztos tudása is, hogy a következő négy évükben mindent meg fognak tenni a korlátok nélküli, az ellenállítások minden intézményes vagy nem intézményes, politikai, piaci vagy civil formáit felszámoló vagy elnyomó rezsimjük kiteljesítéséért. Ha április 8-án kétharmados parlamenti többséget kap a Fidesz–KDNP, Orbán Viktor és hatalmi gépezete az eddigiekhez képest is elviselhetetlenebb súllyal nehezedik majd az országra. Most ezt tartjuk a legnagyobb veszélynek: az eddig úgy-ahogy megőrzött szabadságaink felszámolását, és ezzel összefüggésben a valamikori jövőbeni békés kormányváltás lehetőségének eljátszását.
Azt, hogy Magyarország 1989-ben elkezdett demokratikus kísérlete beláthatatlan időre véget ér. Azt, hogy nem csak cégeket, vagyonokat, megyéket, de embereket is elvisznek majd Orbán Viktor parancsára. És legközelebb nem lesz legközelebb – még annyira sem, mint most.
Mindezt nem csak azért kellett elmondanunk, hogy megindokoljuk, miért muszáj elmenni szavazni, és miért az ellenzékre. De sokunk számára a dilemmák épp itt kezdődnek: melyik pártot válasszuk a listán, és melyik egyéni jelöltre tegyük szavazatunkat, hogy a NER kiteljesedését, ezt a példátlan hatalom- és erőforrás-koncentrációt megakadályozzuk? Fenti okoskodásunkból épp erre a kérdésre következik a válasz.
Lássuk először az egyéni választókörzetben adható szavazatunk sorsát. Nem vitás, hogy a kormányváltásra, vagy legalább a kétharmad megakadályozására akkor van a legnagyobb esély, ha Orbánék minél kevesebb egyéni körzetet visznek el: sőt, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a választás kimenete az egyéni körzetekben dől el. Az egymás ellen is a versenybe benevező és kampányoló ellenzéki pártok pedig nem könnyítették meg a kormányváltást akaró többség dolgát – lapzártánk napján, kedden délután csak remélni tudjuk, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak legyőzik önpusztító hajlamaikat és rövidlátásukat. (Az igazi az lenne, ha 106 ellenzéki jelölt állna szembe 106 kormánypártival, valahogy úgy, ahogy azt a Márki-Zay Péter, a V18-ak és a Közös Ország Mozgalom által összerakott sillabusz javasolja: lásd a rendszervaltas2018.hu táblázatát. És még pénteken sem lesz késő ezt a tudomásunkra hozni!)
De akár megtörténik ez, akár nem, akár nekünk kell megtalálnunk a legesélyesebb ellenzéki jelöltet, akár az ellenzéki pártok tolják közösen az illetőt az orrunk alá: az egyéniben aligha érdemes másra szavaznunk. Mindegy, hogy ki, csak nyerjen Orbán embere ellen. Mindegy, hogy melyik logó indítja, és hogy így undorodom ettől a párttól, vagy úgy jön ki a gálám amattól. Igen, mindegy: és ebbe beleértjük azokat a körzeteket is, ahol adott esetben a Jobbik egyéni jelöltje a legesélyesebb.
Tudjuk, itt muszáj megállnunk egy szóra, még akkor is, ha a szavazófülkében in concreto kevés olvasónk szembesül majd ezzel a dilemmával. Azt, hogy Vona Gábor beszédülése az üresen maradt jobbközépre vajon valamely bensőleg is átélt, valódi szellemi átalakulás következménye-e, vagy merő színjáték, nem áll módunkban megítélni. Miként azt sem, hogy a pártban kétségkívül jelen lévő náci söpredék el tudja-e torlaszolni a megjobbulás és megnemesedés útját. Nem tudjuk, lesz-e, lehet-e a Jobbikból és a Jobbik-szavazóból „feltétlen híve Magyarország európai és atlanti integrációjának, a piacgazdaságnak, az emberi szabadságjogoknak és az alkotmányos politizálásnak”. De az biztos, hogy jelen pillanatban Vona akkor sem tud akkora hatalomra szert tenni, mint Orbán, és a pártja nem tud az Orbán Viktoréhoz hasonló félautoriter rezsimet üzemben tartani, ha valójában ez a titkos szándékuk, az állítólagos fordulat pedig egyszerű kamuflázs. A következő négy évben biztosan nem: és az alternatíva tudatában ennyi most épp elég kell, hogy legyen. Egy percre se felejtsük el, hogy április 8-án a meccsben maradásért játszik az ország.
S mit kezdjünk mindezek után listás szavazatunkkal? Nos, egyetlen axiómánkból – Orbánnak mennie kell – erre nézve nem következik egyetlen királyi út. (És szerkesztőségünk tagjai, munkatársai sem egyformán terveznek szavazni.) Az MSZP–Párbeszéd listájára voksolók azt díjazhatják, hogy a Botka-katasztrófa után a szocpárt – amely párt és amely párt szavazói nélkül a kormányváltás 2018-ban még elméleti szinten is lehetetlen lenne – végül csak visszamászott a gödörből, s az utolsó pillanatban Karácsony Gergely kooptálásával visszahozta az esélyt: saját magának és mindenki másnak. A Gyurcsány-párt (szak)politikai programja lehet vonzó másoknak, s az a tény, hogy ha valakiket, hát közülük senkit nem vett meg soha a Fidesz. Az LMP két főembere is derék módon vívta csatáit a rezsimmel a parlamenten belül és kívül. A kis pártok, az Együtt vagy a Momentum felé kacsingató honfitársainkat sem bátortalanítanánk el: egyrészt azért, mert mindkettőt a hibahatáron belül mérik, másrészt, ha elrepülnek is az 5 százalékos küszöb alatt, legalább a túlélésüket biztosíthatja az 1 százalékon felüli eredmény. (És ha el is buknak a listán, legfeljebb egy-egy mandátumot nyer ezzel a Fidesz).
A listás taktikai szavazáshoz nem áll a rendelkezésünkre megbízható információ – úgy szavazunk, ahogy a szívünk diktálja. Nem fogja szégyellni magát egyikünk sem. Ám egyetlen kritériumot mégis érdemes szem előtt tartanunk. E pillanatban még nem tudjuk, hogy péntekig hogyan alakul az utolsó pillanatos visszaléptetések dinamikája a baloldali pártok között. Az a párt, amely ebben végül mégis megtagadja a kooperációt – és pontosan tudni fogjuk, hogy melyik lesz ez –, nem érdemli meg a bizalmunkat a listán sem. Ők bizonyosan Orbán Viktor győzelmét szolgálják. Figyeljük őket éberen – és vasárnap, mielőtt még Orbán Viktor leverné a lámpát ebben az országban, kerekedjünk fel nagy számban, hogy kifejezzük felháborodásunkat. Elég volt!
