A szerk.

Az angol Weimar

A szerk.

Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az Egyesült Királyság új miniszterelnökét sült bolondnak, magamutogató, narcisztikus bohócnak lássuk, akit pusztán a fatális véletlen, valami kiszámíthatatlan rendszerhiba katapultált Európa egyik legerősebb országának az élére.

Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az Egyesült Királyság új miniszterelnökét sült bolondnak, magamutogató, narcisztikus bohócnak lássuk, akit pusztán a fatális véletlen, valami kiszámíthatatlan rendszerhiba katapultált Európa egyik legerősebb országának az élére. Az azonban biztosan nem igaz, hogy Boris Johnson ostoba lenne, épp ellenkezőleg, vág az agya, mint a borotva, természetes intelligenciáját az Oxfordban és Etonban szerzett, bizonyos értelemben lenyűgöző műveltség egészíti ki; s mindemellett erős képessége van arra is, hogy rokonszenves, jó kedélyű fickónak láttassa magát még politikai ellenfeleivel is. Johnson az angol különc, az English eccentric mintapéldánya – és a múltban Nagy-Britannia nagyságáért nem kis mértékben az efféle csodabogarak szavatoltak. Ám minden különcsége dacára Johnson politikai karakterének leg­átütőbb je­gyei mégis az elvtelensége, a gátlástalansága, s legfőképp szinte természetfeletti képessége a hazudozásra. Persze, egy kicsit mindannyian szeretünk hazudni – és tudjuk azt is, hogy a mértékletesen, humánusan alkalmazott hazugságok nélkül bármely emberi közösség pillanatokon belül kaotikus, vad, gyilkos hordává változna át –, de a legtöbbünkben mégiscsak munkál valami rossz érzés, ha nem mondunk igazat. No, ez az, ami tökéletesen hiányzik Johnsonból, ahogy hiányzik Trumpból is.

Sajnálatos módon az sem teljesen igaz, hogy kormányfővé választása pusztán a véletlenek szerencsétlen összjátéka lenne. Itt azonban rögtön különbséget is kell tennünk: nem pusztán a megválasztásáról beszélünk, hanem a hivatalban maradásáról is. Az, hogy a múlt hét elején átvehette az agg királynőtől kormányfői megbízását, valóban csak a Konzervatív Párt fizető tagságának szavazattöbbségén múlott: durván kilencvenezer, jobbára koros, felső- vagy felső-középosztálybéli fehér, angol férfi szándékán, a választókorú népesség alig 2 százalékán, akik ráadásul semmilyen tekintetben nem reprezentálják a többi 98 százalékot. Már csak annyiban sem, hogy – jelen vezércikkünk voltaképpeni tárgyára figyelmezve – e csoport valószínűleg 105 százalékosan a legdurvább no-deal Brexit feltétlen támogatója. A borzalmas tagság tehát Johnsont választotta, a parlamenti frakció a szabályok szerint nem szavaz a kinevezéséről, a királynő meg nem avatkozhat bele – így hát ő lett a főnök.

De akkor miért nem bukott meg Johnson már másnap? És meddig marad hivatalban? Hisz a bizalmatlansági szavazás menete po­fon­egyszerű: a parlamenti többség az elkívánt helyett új kormányfőt választ, oszt’ csókolom. Vagy ha nem tud megegyezni az új kormányról, új választást ír ki. Ha a tory képviselőknek szemmel láthatóan nem ment el minden józan eszük – amennyiben a túlnyomó többségük többször is megszavazta azt az egyezményt, amit még Theresa May kötött az Európai Unióval a rendezett kilépésről; más kérdés, hogy ez nem volt elég a többséghez –, akkor miért nem szabadulnak meg Johnsontól, és minél hamarabb? Hiszen Johnson nyilvánvalóan a radikális kilépéspártiak ügyét viszi. Már megválasztása előtt, és azóta is egyértelművé tette, hogy október 31-én az Egyesült Királyság mindenképpen kilép az unióból, és hogy a May-féle alkut elfogadhatatlannak tartja – márpedig más alku nincs. (Johnson most épp azzal kábítja az Egyesült Királyság választóközönségét, hogy mégiscsak lehetséges új, kedvezőbb feltételekkel megállapodni az EU-val a kilépésről. Ezért van az is, hogy nem szerepel közeles tervei között a találkozó az unió vezetőivel: egy ilyen után nyomban lebukna.)

A magyarázatot érdemes az európai parlamenti választások eredményében keresni. Ezt a tisztán listás választást a megállapodás nélküli kilépés pártja, a Brexit Párt 30,5 százalékkal, leginkább a Konzervatív Párt volt törzsválasztóinak a szavazataival megnyerte; a Konzervatív Párt mindösszesen 9 százalékot kapott. A tory képviselők – akik többsége tehát nem okvetlenül barátja a no-deal Brexitnek – ebből azt érthették meg, hogy ha most nem állnak be Johnson mögé, ha alkalmasint az ellenzékkel együttműködve megbuktatják, akkor nekik annyi; az előrehozott választáson a büdös életben meg nem választják őket, és még a pártjuk is eltűnik a semmiben. Akkor inkább maradnának 2022-ig, ráérnek akkor megbukni – és ha ennek a megállapodás nélküli kilépés az ára, hát legyen. (Olyan ez, mint amikor a magyar szocialisták elzárkóztak az előrehozott választástól a 2008-as vizitdíjas népszavazás után, jóllehet ekkor a Fidesznek biztosan nem lett volna kétharmada: szűk két év kormányzásért elcserélték a jövőt, és nem csak a sajátjukat.)

Az EP-választás másik tanulsága, hogy az összes többi szavazatot – közel 70 százalékot! – a Brexitet vagy legalább a megállapodás nélküli Brexitet ilyen vagy olyan indokkal ellenző pártok vitték el: a Munkáspárt (14 százalék), a Liberális Demokraták (20), a Zöldek (12), és ide számolhatjuk, némiképp megengedően, a Konzervatív Pártot is. Azaz a no-deal Brexit hívei nemcsak a parlamentben vannak kisebbségben, de a választók között is.

Ha a teljes parlamenti ellenzék a no-deal Brexit és Boris Johnson kormánya (ami egy és ugyanaz) ellen voksolna, hevenyészett és merőben hipotetikus számításunk szerint körülbelül fél tucat tory képviselőnek elég lenne átszavaznia – a 311-ből! – ahhoz, hogy az Egyesült Királyság és Európa elkerülje a katasztrófát. A megegyezés nélküli kilépés néhány megveszekedett angol nacionalista és fasiszta kalandor ügye volt: az elmúlt pár évben szívós munkával, a mérsékelt jobboldal felégetésével a hatalom centrumába dolgozták fel magukat. Mindehhez szükségük volt persze a sors pár ajándékára is: arra, hogy a progresszív baloldal szétverje és a politikai közép eleméssze magát, és kellett Putyin pénze is.

Mi is szeretnénk elkerülni, hogy a 20-as évek Németországa jusson erről az eszünkbe.

Még egyszer: fél tucat tory képviselő. De legyen tíz.

Neked ajánljuk

Helyreigazítás

  • narancs.hu

Helyreigazítás a Varga Judit férje vette át azt a céget, amivel a kormány külföldi termőföldeket akart venni  című cikk miatt.