A 2011–2012-es tüntetések óta nem volt ekkora felfordulás Oroszországban. Az elmúlt hetekben ezrek vonultak az utcákra tiltakozásul az ellen, hogy a kormány több ellenzéki politikust eltiltott a részvételtől a szeptemberben esedékes moszkvai önkormányzati választáson. Volt olyan nap, amikor több mint 20 ezren tüntettek. Közülük 1400 embert vettek őrizetbe, a tömegoszlatásokban sokan megsérültek. A hatóságok szinte azonnal kivonták a forgalomból Alekszej Navalnij ellenzéki politikust is – az egyetlen olyan embert, akiben a Nyugat is lát potenciált arra, hogy kihívója legyen Putyin rendszerének. S ha már őrizetbe vették, azonmód el is ítélték 30 nap elzárásra, mondván, engedély nélkül szervezett tüntetést. A börtönből pár nappal később kórházba kellett szállítani. A hivatalos magyarázat szerint valami meg nem nevezett anyag allergiás reakciót váltott ki nála, ám orvosok és Navalnij közeli munkatársai nem zárják ki, hogy megmérgezték. Mindebből jól látszik, hogy tüntetni veszélyes, mégis egyre többen vállalják a kockázatot.
A kormányzat nem minden alap nélkül félti ennyire a hatalmát. A Levada független közvélemény-kutató központ szerint ugyanis Putyin támogatottsága jóval elmarad a Krím megszállása idején mért 87 százalékról; az elmúlt hónapokban 60 százalék körülire esett. A korrupcióról szóló mindennapi híráradat, az egyre nyilvánvalóbban gyengélkedő gazdaság, a csökkenő bérszint és a nyugdíjkorhatár emelése mind olaj a tűzre.
Egy ideig ugyan Putyin tudott úgy manőverezni, hogy az ő nevét csakis jó dolgokkal társítsák, s a választók minden rosszért Medvegyev kormányfőt kárhoztassák, de ennek vége, egyre többen látnak át a szitán. A lakosság ráunhatott az agresszív orosz külpolitikára is: egy ideig jó érzés volt látni, hogy hazájuk nagypolitikai tényező lett, szívet melengetők voltak a hódítások, és az a tudat is, hogy külföldön úgy hiszik, Moszkva döntötte el az amerikai elnökválasztást. De mára az ország elszigeteltsége és a megélhetési nehézségek fontosabbak, mint a nemzeti büszkeség.
Az is kiderült az elmúlt időszakban, hogy mégis léteznek határok: az ország vezetése nem tehet meg bármit az ellenfeleivel. Miután Ivan Golunovot, a Meduza hírportál oknyomozó riporterét koholt vádakkal börtönbe zárták, nem várt nyomás nehezedett a kormányzatra. A megszokott kritikus hangok mellett még a pórázon tartott, félig sem független napilapok, s maga a kormányzati média is kiállt a meghurcolt újságíró mellett. Putyinnak végül engednie kellett, és Golunov szabadlábra került.
Vlagyimir Putyin eddig minden politikai válságot átvészelt a megtévesztett többség támogatásával. A kormányzati kontroll alatt működő tévécsatornák pedig eztán is dicsőítik majd az ország bölcs vezetőjét, így sokan hihetik továbbra is, hogy minden a legnagyobb rendben megy. A felszín alatt viszont könnyen bomlásnak indulhat a rezsimet egyben tartó struktúra. Az országot vezető eliten belüli szakadások könnyen hozhatnak valamiféle változást; de hogy abból ki profitál majd, a demokráciát követelő ellenzék, vagy valaki, akit éppúgy az erőszakszervezetek emelnek pajzsra, mint annak idején Putyint, és aki után Putyint is visszasírjuk – ez lesz a kérdés.
