A Brexit-sztori jelen szakasza – még egyszer: minden reális számítás szerint a végjátéka – akkor kezdődött, amikor Boris Johnson kormányfő október közepén mégiscsak megállapodott az Európai Unióval a rendezett kilépésről. A Johnson-féle Brexit valódi Brexit lett volna – vagy lesz: erre még visszatérünk –, szemben a Theresa May által kötött, és a parlament által háromszor is leszavazott alkuval. Ez utóbbi lényegében határidő nélkül megőrizte volna az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgását az Egyesült Királyság és az unió között, és érvényben tartotta volna az Egyesült Királyság területén az uniós szabályozásokat is – May csak így tudta elérni azt, hogy Észak-Írország (az Egyesült Királyság része) és Írország (az Európai Unió tagállama) között ne állítsák vissza a határt. Az Egyesült Királyság csak az európai intézményekből vonult volna ki. Johnson Brexitje ezzel szemben valódi szakítást hoz majd: felmondja a kereskedelmet, az ipart, a mindennapi élet ezer apró részletét rendbe szervező ezerféle uniós szabályozást, és valódi vám- és egyéb határt von majd – ha nem is az Egyesült Királyság, de Nagy-Britannia és az unió közé. Johnson ugyanis a megállapodás érdekében elfogadta az unió egy korábbi javaslatát, mely szerint a vámhatár Észak-Írország és Nagy-Britannia között húzódjon: azaz Észak-Írország – Angliával, Skóciával és Walesszel szemben – az uniós gazdasági és szabályozási tér része maradna.
Johnson október 22-én az egyezményről szóló törvényt be is terjesztette a parlament elé, és ezt a többség meg is szavazta. De csak azért, hogy nyomban utána a parlament elutasítsa az egyezmény részleteinek gyorsított tárgyalását, rapid ratifikációját – és ez utóbbi volt a fontosabb voksolás, amely végül is határozatlan időre megtagadta a törvényhozási jóváhagyást Johnsontól és Brexit-alkujától. Jegyezzük meg azt is, hogy az első indítványt – azt tehát, amely tulajdonképpen elfogadta Johnson ajánlatát a Brexitre – a tory képviselőkön kívül 19 munkáspárti honatya is megszavazta: így lett 30 fős többsége. Ugyancsak fontos részlet, hogy a második szavazás többsége – amely nyomban meg is lőtte Johnsont – az északír DUP párton múlott: a hardline unionista, protestáns, brit tudatú északír közösség 10 képviselője, akik mindeddig a konzervatívok partnerei voltak, és nem mellesleg a kilépés elkötelezett támogatói, egyöntetűen az ellen foglaltak állást, hogy Nagy-Britannia a rendezett Brexit érdekében lemondjon Észak-Írországról. Elvégre egész életükben az ír egyesítés ellen harcoltak.
Johnson minderre válaszul ismét az előrehozott választás ötletével állt elő, amihez először most sem kapott többséget, azt pedig már csak a zöldfülű Brexit-figyelők találhatják furcsának, hogy ebbéli szándékát rendre a Munkáspárt húzza keresztül: a legnagyobb ellenzéki párt nem akarja megbuktatni a kormányt. Ám e hét hétfőn a Skót Nemzeti Párt (SNP) és a Liberális Demokraták – a Brexit, bármilyen Brexit elszánt ellenzői – úgy határoztak: csatlakoznak a torykhoz, és a parlament mihamarabb döntsön az új választásról. Lapzártánkkor épp az időponton huzakodnak.
Mindebből a következő kép látszik körvonalazódni.
A decemberi választást a toryk meg fogják nyerni: a közvélemény-kutatások szerint most 37 százalékon állnak, és 11 százalékot mutat a Brexit Párt, Farage pártja. A Munkáspárt támogatottsága 24, a Liberális Demokratáké 18 pontos. Ha Johnsonnak sikerül a Farage-párt híveit is maga mellé állítani a kampányban, és ha a Liberális Demokraták és a Munkáspárt egymás ellen indulnak, a Konzervatív Pártnak a felesnél jóval komolyabb parlamenti többsége is lehet.
Azt is érdemes megjegyeznünk, hogy ez a Konzervatív Párt már teljes egészében Boris Johnson pártja lesz: azok a centrista, maradáspárti, Európa-barát tory képviselők – és volt belőlük majd’ kéttucatnyi –, akik az elmúlt három évben mindig a mérséklet hangján szólaltak meg, és sokat tettek például a no-deal Brexit megakadályozásért, el sem fognak indulni. Sőt: hogy a Farage-párt szavazóit elcsábítsa, Johnson és az új toryk még radikálisabb pozíciókat foglalnak majd el. A Munkáspárt minden valószínűség szerint összeomlik. A vezetése negyedik éve nem foglal állást arról, hogy az Egyesült Királyság kilépjen-e az unióból vagy sem, miközben eredeti szavazóinak durván a kétharmada maradáspárti: ők, vagy legalább egy jó részük, más alternatíva után fognak nézni. A LibDemek éppenséggel azért egyeztek bele az előrehozott választásba, mert a Munkáspárt helyére lépnének. De ennek a vetélkedésnek, most úgy tűnik, legfeljebb az a tétje, hogy ki legyen a következő években Nagy-Britannia legerősebb ellenzéki pártja: az unióba visszalépni kívánó Liberális Demokraták, vagy a kilépést ex post facto nyíltan helyeslő, nacionalista-trockista élcsapat.
Skóciában elsöprő többséget szerez a maradáspárti SNP.
Boris Johnson ily módon abszolút többséget és korlátlan felhatalmazást fog kapni a Brexit kivitelezésére: de az ország, melyet nem kevés ravaszság, töménytelen hazugság, megszámlálhatatlan árulás és legfőképpen ellenfelei gyengesége révén megszerzett, nem fogja ezt túlélni. Láttuk: ha a fent leírt Brexit-megállapodást ratifikálja az új londoni parlament, Észak-Írország egyre gyorsuló mozgást vesz Írország felé. Az SNP új függetlenségi népszavazást helyezett kilátásba a Brexit esetére: ők, ha lehet, maradnának az EU-ban. Walesben, bár szeparatizmusról nem beszél (még) senki, szintén erős többségben vannak a maradáspárti szavazók.
E széttartás pedig borús jövőt vetít előre. Ahogy a kilépésnek Angliában, úgy az EU-tagságnak Walesben és Skóciában, illetve Észak-Írország és Írország összeolvadásának Észak-Írországban legfeljebb szűk többsége van – bármilyen politikai megoldás is születik, az súlyos, elhúzódó konfliktusokat ígér. Elvégre a 2016-os népszavazás óta az Egyesült Királyság lakói a legalapvetőbb kérdésben nem tudnak megegyezni, sőt, sodródnak egymástól egyre távolabb: abban tudniillik, hogy hol húzódjanak, s milyenek legyenek az országuk határai. Ez a kérdés túlmutat a hétköznapi, békés politikán, és az egyén életének alapvető gyakorlati és absztrakt dimenziót érinti; a személyes identitás legbelső zugaiig hatol, s azt zaklatja fel. És ez nem csak az ő problémájuk. Az Egyesült Királyság kilépése praktikus, gazdasági-adminisztratív szempontból is valóságos katasztrófa lesz az unió számára, s ezt az Egyesült Királyság belső konfliktusai csak súlyosbítani fogják. De ezen túl a Brexit példa és bátorítás is lesz Európa minden európai ellenségének, minden sovinisztának és újfasisztának, és fájó szimbolikus vereség a békés Európa és az integráció híveinek.
