Például visszacsinálni a Kossuth teret a Horthy-korszak fazonjára szimbolikus politizálás ugyan, de csupán a színtiszta ámítás a funkciója, azt lehet hazudni általa, hogy a jelenkori kormányzat rendelkezik bizonyos történelmi gyökerekkel (legyenek azok bármennyire kétes megítélésűek is). Más a helyzet azonban egy közel tíz éve tartó egypárti (valójában egyszemélyi) uralom után – ezen uralmat valamelyest megtörve – hivatalba kerülve, mint ahogy most Karácsony Gergely Budapest főpolgármestere lett. Az átadás-átvétel talán még most is folyik, a számok, adatok alapos kiismerése még hátra van, s csak majd azután következik a cselekvési lehetőségek számbavétele. Ám addig is kell valamit csinálni, ami az égető napi aprómunkán túlmutat. Megmutatni, hogy kik vagyunk, s mit akarunk, jelezni a választóinknak és a többieknek, hogy méltók vagyunk a bizalomra, s azt is, hogy nagyjából mire számíthatnak az elkövetkező öt esztendőben. Karácsony Gergely épp ebben a munkában van: átveszi a város üzemeltetését, s közben gesztusokat tesz, szimbolikus politikát folytat. A város zászlajáról, esetleges díszpolgárairól beszél, jelzi, hogy evidenciában tartja a kényes kampánytémákat, s megszólal nem csupán csak a fővárost érintő, de egynémely szerfelett kínos okból közérdeklődésre számot tartó kérdésben is (hogy ti. náci volt-e a kurzus kedvenc „írója”, Wass Albert).
Karácsony eddig megismert imidzséhez hozzátartozik a tépelődő, olykor bizonytalan, s e bizonytalanságát néha vállaló, néha beismerő értelmiségi képe is. E kép üdítő újdonság a mindenható miniszterelnök figurájához, a gázosból lett pénzügyi zsenihez vagy éppenséggel a kereszténység bármelyik aktuális gyámolához és a többi képtelenséghez képest, viszont jelen szituációban – a szimbolikus politizálás idején – mérsékelten tűnik hatékonynak. Mert ha rápillantunk e gesztuspolitika elemeire, számos ellentmondásba ütközünk, ami megnehezíti a következő öt évvel kapcsolatos várakozásaink megfogalmazását. Hogy tudniillik, mire számíthatunk, mi sül ki az őrlődésből? Karácsony előtt is sokan próbálkoztak már azzal, hogy egyszerre fogjanak kint is, bent is egeret – eddig még senkinek sem sikerült.
Karácsony a választási kampányát Tarlós István ellenében folytatta; nem Puzsér Róbert meg a másik félcédulás volt az ellenfele, hanem Tarlós. Lecsupaszítva tehát a dolgot magát, Karácsony azt mondta a budapestieknek, hogy Tarlós rosszul csinálja (ezért, azért meg amazért), én meg majd jól fogom csinálni (így, úgy, amúgy). Mármost, ha Tarlós rosszul csinálta (és rosszul csinálta, hogy is csinálhatta volna máshogy Orbán kesztyűbábjaként), akkor mi a fenéért kellene neki díszpolgárságot adni? Csupán azért, mert viszonylag hosszú ideig rontotta a levegőt (Orbán farvizén) a város élén? De ne ragadjunk le a politikai ellenfélnél: miért kell Demszky Gábornak díszpolgárságot adni – hacsak azért nem, mert Tarlósnak mindenképp kell? Pedig azzal aligha lesz megnyerhető a most legyőzöttek (politikusok és szavazók) szíve, hogy a vesztest kidekoráljuk valamivel. Olyannyira nem, hogy a legnagyobb vesztes már le is üzent Tarlósnak: el ne merje fogadni a felajánlott díszpolgárságot, mert akkor vele gyűlik meg a baja. Miért gondolja azt Karácsony Gergely, hogy ellenfelei megbocsátják neki a győzelmét, ha tesz néhány gesztust?
Ugyanez a helyzet a főváros zászlajával is. Az előző kurzus önmagukba és önámításaikba szerelmesedett idiótái rájöttek, hogy Budapest zászlaja „túlságosan hasonlít a román zászlóra” – nem addig a’! S mert komolyabb ellenállás nélkül megtehették, kreáltak helyette valami hagymázas, árvalányhajas heraldikai nonszenszt, melyet előbb-utóbb ki kell hajítani, mint ahogy az összes többi hülyeséget, amit ráhordtak erre a városra, erre az országra. A rossz hír az, hogy maradéktalanul aligha fog sikerülni, záros határidőn belül meg biztosan nem. Ilyenformán a zászló pompásan alkalmas lenne megmutatni, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Az egyértelmű pályát befutó tudósok, művészek, politikusok – olyanok, akikről már az elfogulatlan történelemtudomány meghozta a döntését – szintúgy alkalmasak lennének az efféle közlések díszpolgári hordozójaként. Különben meg lehet, hogy Wass Albert náci volt, lehet, hogy nem volt annyira náci, de aki Wass mellett olvasott már Móriczot, Mikszáthot, Petőfit, Adyt vagy Esterházy Pétert, az pontosan tudja, hogy hallatlanul gyenge író és bűn rossz költő volt (idézze bár sorait egy miniszterelnök is) – s e kijelentésért bizonyosan nem kell bocsánatot kérni senkitől.
Mindezek fényében az átadás-átvétel napi güzülése mellett Karácsony Gergely előtt még egy nagyon hamari feladat tornyosul: el kell kezdeni tököt növeszteni, hogy megvalósíthassa a választóknak tett ígéreteit.
