Láttuk a Nemzeti Színházban Alföldi Róbert utolsó bemutatóját, beljebb részletesen is beszámolunk róla, jó színház volt. Ez a darab, ezekkel a színészekkel és ebben a rendezésben hosszú évadokon át telt házat csinálna bárhol - a maga aktuálpolitikai áthallásai nélkül is. Pusztán azért, mert Alföldi és Stohl András Mephistója lebilincselő művészet. A sokévadnyi telt ház azonban a legkevésbé sem garantált, lapzártánkkor még nyolc előadás néz ki (mindre elkeltek a jegyek), aztán slussz, kampó, konyec.

A Nemzeti leendő igazgatója, Vidnyánszky Attila nincs könnyű helyzetben, amikor döntenie kell a darab sorsáról. Hogy kifejezetten rá utazna a rendezés, azt éppenséggel nem lehet állítani, de azt sem, hogy a néző itt-ott ne fedezhetne fel párhuzamosságokat a Porosz Nemzeti Színház intendánsának fiktív és a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának távolról sem fiktív felemelkedése között, vagy hogy a hatalommal való maradéktalan azonosulás és a művészi-politikai előmenetel dialektikájának színpadi ábrázolását ne hozná összefüggésbe a Nemzeti sztorijával. Precízebben: nincs az a néző, aki - politikai ízlésétől függetlenül - meg tudná állni, hogy nyomokban fel ne fedezze Höfgenben Vidnyánszkyt. Ahhoz meg aztán egy gramm fantázia sem kell, hogy az Alföldi elleni kultúrpolitikai hadjárat örök kliséit halljuk viszont akkor, amikor a darabbéli nácik a "romlott", "dekadens", bűnös, liberális, zsidó művészetét állítják szembe a friss, egészséges, ízig-vérig német talajgyökerű kultúra óhajtásával.

Izgatottan várjuk az igazgató úr döntését. Érdekes érv lesz abban a vitában, amely az Orbán-rendszer természetéről folyik.