Ez okos húzás volt, valószínűleg a legokosabb, amit ebben a helyzetben Madrid tehetett. A szeparatista politikai erők előtt az a dilemma áll most, hogy vagy részt vesznek a voksoláson, vagy azt mondják, hogy már bocsánat, de hogy jön ahhoz egy szomszédos állam miniszterelnöke, hogy választást írjon ki a lassan több mint három órája független hazánkban. Az előző esetben mintegy maguk ismerik el, hogy a függetlenségi deklarációból ki-be lehet járkálni, hogy a függetlenség, mint a katalán lélek melegítésére szolgáló valamiféle politikai hősugárzó, ki-be kapcsolható. A másodikban, a bojkottal meg azt kockáztatják, hogy a nem szeparatista pártok (az országos spanyol pártok, vagyis a Ciudadanos, a Néppárt és a szocialisták, a PSOE helyi lerakatai, meg a helyi nem szeparatista pártok) elsöprő többségbe kerülnek az autonóm törvényhozásban, őalóluk pedig lassan kicsúszik a választási politika többé-kevésbé demokratikus talaja. Esetleg az lehet még a bojkottra, pontosabban a választás teljes ignorálására csábító gondolat, hogy a spanyol kormány úgysem lesz képes demokratikusan és hitelt érdemlően megrendezni a december 21-i szavazást (azaz nem lesznek szavazóhelyiségek, választói névjegyzékek, szavazatszámlálók s a többi). Elvégre ez rendesen az autonóm kormány és az önkormányzatok adminisztratív feladata lenne, akik viszont az eseményen nem fognak részt venni, hovatovább meg fogják azt akadályozni.
A radikalizálódásnak ezt az irányát lapzártánkkor, kedd este nem tudjuk kizárni, annál is inkább, mert számos hír szól arról, hogy regionális kormányzati hivatalnokok, helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek a függetlenségi nyilatkozattal megszűntnek tekintik Spanyolország szuverenitását maguk fölött, és spanyol zászlókat vonnak le ünnepélyesen a középületekről – miközben más, szomszéd településeken vagy szomszéd kerületekben, sőt utcákban más képviselők és hivatalnokok a legkevésbé sem gondolják magukat a szerintük nem is létező új állam képviselőinek és hivatalnokainak. (És a politikai rendezést nyilván az sem segíti, hogy a spanyol ügyészség elfogatóparancsot adott ki a függetlenségi nyilatkozat főkolomposai ellen: azt a gyanút erősítve ezzel, hogy az indulatok felkorbácsolása éppenséggel a központi madridi kormányt irányító Néppárttól sem teljesen idegen.)
Merre halad mindez a feszültség?
A jövő tónusát, a fekete árnyalatait félve fürkésző, s a 90-es évek jugoszláviai háborúin edződött elme ilyenkor önkéntelenül is az aprólékos, falvakra, városnegyedekre, sőt, utcákra lebontott etnikai térképek, meg az etnikai alapon lezajlott választások térképei felé nyúl, sőt, az 1935–1937-es polgárháború hadműveleteinek a térképei is felmerülhetnek. Vajon melyik településen, járásban van mekkora többségben a katalán, s melyikben a spanyol, vagy a kettős, spanyol–katalán identitás? És melyik falu melyik magaslatról lőhető be a legjobban? Az erőszak helyi hagyományaiért sem kell a beláthatatlan múltat kutatni: a spanyol polgárháború (melynek nem is annyira mellékfrontja a republikánus–rojalista mellett a spanyol–katalán etnikai törésvonal volt) összes áldozatainak száma több mint 600 ezer volt.
Persze, az erőszak eredete mindig titokzatos marad, egy-egy háború, polgárháború után évtizedekkel is bajosan lehet pontosan kijelölni, hogy hol volt az utolsó állomás, ahol az eseményeket még másfelé lehetett volna mozdítani. De az erőszak a legritkább esetben „spontán”; nem „kitör”, hanem valakik előkészítik és megszervezik; mindig azok, akiknek elég hatalmuk van hozzá. Az erőszak a volt Jugoszláviában is felülről áramlott lefelé, a háborúk kirobbantásán – ami egyébként még a 80-as évek közepén, sőt, a végén is teljességgel elképzelhetetlennek tűnt („háború Európa közepén?!”) – erős központi hatalom munkálkodott nagy energiákkal. Sikerének nemcsak a demokrácia hiánya, de az 1991-ben már jó évtizedes múltra visszatekintő brutális nacionalista propaganda, a háborús uszítás kifinomult és jól bejáratott kliséi ágyaztak meg.
Ilyen ágenst Madrid és a katalán szeparatizmus konfliktusában nem találunk – egyelőre. Még a legelszántabb függetlenségpárti erők is kizárólag békés eszközökről beszélnek, nemhogy az erőszaktól, de még az erőszak mégoly távoli lehetőségének az emlegetésétől is tartózkodnak. De a kölcsönös provokációk sorozatának egyszer meg kell szakadnia – és az előre hozott választás az a pillanat lehet, amikor az eszkaláció megfékezhető, és a tartomány lakói az álnépszavazás helyett valóban a demokrácia szabályai szerint dönthetnek a saját sorsukról. Még mielőtt az utolsó állomást is maguk mögött hagynák.
