Lapzártánkkor ötven körül járt a népszavazási kérdések száma. Ali babát és negyven kérdését ma délutánra várjuk, Hófehérke már a múlt héten elsőbbségivel feladta hét pajtását. És képzeljük el a jelenetet, amikor a szavazófülkében magunk elé húzzuk a Háború és béke első kötetét, és laponként ikszelünk. Kutuzov költségtérítését bruttósítsák, ez jó, mégiscsak visszás volt, amikor az agg tábornoknak kamu zabszámlákkal kellett bűvészkednie a borogyinói csata után, hogy valami maradjon is a zsebében. De Bolkonszkij herceg ma is élne, ha Gyurcsány nem veri szét az egészségügyet, a válaszom tehát: nem. Napóleon, takarodj!
A 15 tonnás kamionokat, amint konvojban viszik a kitöltött köteteket.
A differenciálás mindazonáltal kötelességünk. Sose felejtsük el, hogy mindaz, aminek most a szárba szökkenését van szerencsénk megcsodálni, egy éve kezdődött, az Astoriánál. A Fidesz népszavazási kérdéseit sem elvi, sem politikai, sem nyelvi megfontolásokból nem látjuk összeegyeztethetőnek jelen képviseleti demokráciánkkal. Azért, mert a végrehajtó hatalom legfontosabb kompetenciáját vonnák el; mert manipulatívak, és mert az egész operáció bevallott fő célja nem bizonyos törvények módosítása, hanem a kormány lemondatása. A népszavazást nem erre találták ki. A másik kupac kérdés ezzel szemben - a kormányfőé - a józan ész szerint lehet tárgya a népszavazásnak: akkor, ha a parlamentben a nyilvánvaló érdekkonfliktus miatt nem lehet megoldani őket, és ha a megoldásukra irányuló minden kísérlet bizonyíthatóan kudarcot vallott. Ráadásul ezek (mint arról lapunk beltestében kimerítően szólunk) jó törvények lennének; a tandíj meg a vizitdíj eltörlése viszont nem lenne annyira jó törvény.
Ez azonban csak az egyik része lenne a dolognak.
Lehetetlen ugyanis nem észrevenni, hogy a kormányfő legalább egyik célja a múlt hétfői kezdeményezéssel Orbán népszavazásának elcsinálása volt. Ha a Fidesz megszavazza a parlamentben Gyurcsány tisztasági csomagját, azzal a mennybe is meneszti őt. Ha nem, úgy a népszavazási kampányban valamit szólnia kell majd a kormányfői kérdésekről is. Azt nem mondhatja, hogy egyetért velük (akkor miért nem szavazta meg őket?), de azt sem, hogy a pártfinanszírozást rendbe rakni nem kívánja. Ha ez utóbbiról saját kérdéseket nyom be - most épp ezt teszi -, megint csak a referendum komolyságát veszélyezteti. Mindezek miatt a kormányfőnek (és az MSZP-nek - még akkor is, ha ezt most a pipától nem látják kellő világossággal) elsődleges érdeke az lenne, hogy legyen tisztasági csomag, és hogy a Fidesz ne fogadja el: hisz az MSZP így a népszavazást kihozhatja legalább döntetlenre. Ha érvénytelen lesz, azért; ha meg érvényes, azért, mert (talán, valószínűleg) az ő kérdéseikre is igent mond a nép.
Az ötlet eredeti, szó se róla. De vajon ügyesen manőverezett-e a kormányfő? Vajon muszáj volt-e saját frakciójánál is kihúzni a gyufát? A koalíciós partnert levegőnek néznie? Legalább valakivel nem kellett volna-e szövetséget kötnie; és hagyni a polgármesteri és képviselői összeférhetetlenség össztársadalmi szempontból kevéssé jelentős, ám súlyos indulatokat kavaró kérdését? Persze Gyurcsány és az MSZP viszonya pont ilyen. Ilyen zaklatott. A kormányfő nem tudhatja, hogy melyik pillanatban derül ki valamelyik frakciótag ordas disznósága, ami az ő fejére hullik vissza, a frakció pedig retteg felébredni reggelente: na, ma mivel áll elő Ferenc? De ez nem normális állapot. Ha a miniszterelnök most meg is tud állapodni saját pártjával, hogy van elképzelve a folytatás?
És ez csak a dolog egyik része lenne. Vajon a parlamenti demokrácia tekintélyének és működőképességének megőrzésére a legjobb módszer-e az, ha a kormányfő csuklóztatja az Országgyűlést? Ha legalábbis hozzásegíti ahhoz, hogy tovább kompromittálja saját magát? Lehet, hogy ebben a játékban - amit Orbán kezdett tavaly októberben és amit Gyurcsány folytatott tíz napja - minden egyes lépés pompás közvetlen haszonnal kecsegtetett a két főszereplő számára. Ám a múlt hét végére a népszavazási kérdések körül kialakult káosz elmosott minden kontúrt. A látszat szerint a parlamentben a felelőtlen, önérdektől vezérelt, tehetetlen, cinikus, ostoba képviselők vannak döntő többségben. E tulajdonságok abszolúte pártfüggetlenek. A kormánypártok a kormányzásra képtelenek, az ellenzék pedig arra, hogy a kormányzásra képtelen kormánypártokat munkára szorítsa, ellenőrizze, és alternatívájukat megjelenítse. Érdemi munka az intézményben nem folyik, a Ház a saját maga által előállított problémák megoldásán fáradozik, és önfizetése miatt aggódik. Egymástól népszavazást és tisztasági csomagot, továbbá tízórait lopnak, ám azt elfelejtették, hogy miért vannak ott. Hogy a céljuk nem az önfeledt szórakozás és a minél ügyesebb kicseszés a másikkal.
A népszavazást nem lehet visszacsinálni: ehhez Orbánt kellett volna meggyőzni, ez a hajó elment. Azt viszont a kormányfő maga mondta pár hónapja ebben az újságban, hogy igen, megvédik igazukat, igen, beleállnak a népszavazásba, és megpróbálják megnyerni. A referendum feldagasztása és eltaknyolásának szándéka arról árulkodik, hogy e taktika megváltozott. És ez nem csak azért baj, mert az ország ismét elmulaszt egy lehetőséget arra, hogy a kormány reformintézkedéseiről kimerítő tájékoztatást és indoklást kapjon. De minden egyes újabb kérdés, amit Gyurcsány Orbán listájához biggyeszt, maguknak e - valóban fontos - kérdéseknek a súlyát inflálja. A parlamenti demokráciáról nem is szólva.
