A taxisok egy olyan, az övékéhez hasonló szolgáltatást nyújtó vállalkozás (az Uber) ellen léptek föl, amely jóval alacsonyabb árai miatt egyre inkább meghódítja a piacukat.
A tiltakozók a fővárostól, a kormányzattól várják, hogy változtasson ezen a helyzeten. Ebben igazuk is van, mivel saját maguk erre valóban képtelenek – mégpedig legalább részben azért, mert hosszú évek szívós munkájával elérték, hogy a jogalkotók 2013-ban fix hatósági árakat határozzanak meg a fővárosi személyfuvarozásra. Vagyis a taxiscégek az Uber megjelenésére ha akarnának, sem tudnának a piac eszközeivel reagálni – hiszen korábbi törekvésük épp a piaci viszonyok kiiktatására irányult. Azokat a fuvarszervező cégeket kiáltották ki a „tisztességes szakma” ellenségeinek, amelyek jóval a hatóságilag maximált ár alá mentek, és ily módon – tehát nyílt árversenyben – kerültek előnybe a fogyasztókért folytatott versenyben.
Mindezt akkor sem szabad elfelejteni, ha kétségtelen tény: a taxizás a művelt világ számos országában államilag is szabályozott terület – hol jobban, hol kevésbé (és néhol sehogyan sem). Magyarországon a nyolcvanas években megindult, majd a rendszerváltozás után kiteljesedett liberalizáció nyomán a kilencvenes évek második felére rendkívül felduzzadt a kínálati oldal, annak minden jó (például árletöréssel ügyfelet szerezni) és minden rossz velejárójával (mint a „hiénák”, az utasokra vadászó agresszív taxisok). Az egyensúlyt aztán nem a piac önmozgása és a bölcs szabályozó, hanem a hatóságok brutális beavatkozása oldotta meg: a szabadáras rendszert elébb a maximált tarifa váltotta, majd ezt követte a jelenleg is érvényes fix áras szisztéma – mégpedig a korábban megszokotthoz képest magasabb árszínvonalon. Hiába volt nagy kereslet a megfizethetőbb, de még a fuvarozónak is hasznot hajtó szolgáltatásra, a 2013-as szabályozás mindenféle árversenyt kiiktatott. Ezzel a szabályozással, ismételjük, a taxisszakma többsége egyetértett. (Még ha annak egyéb elemei – például az autók kötelező sárgára festetése – miatt volt is némi morgás.)
A jelenlegi helyzetet tehát a taxisok maguknak is köszönhetik – még ha a mostani konkrét vitában inkább nekik van is igazuk. Az Uber ugyanis a fuvarozó-kliens találkozás egyszerűsítésével eleve előnyben van a hagyományos taxis szolgáltatással szemben (ez oké), ám igazán profitábilissá az teszi, hogy a taxiscégekkel (és sofőrökkel) ellentétben nem ellenőrizhető, hogy bevételei után megfizeti-e a kötelező terheket (ez nem oké). Nota bene: ez nemcsak magyarországi probléma, az Uber (ahogyan a sharing economy más fajtái is) egy sor ország adóhatóságának és törvényhozásának feladta a leckét. S hogy világos legyen: mivel néhány esetben – például az Uberében is – már rég nem valamiféle civil közösségi technikáról, hanem professzionális vállalkozásról van szó, megengedhetetlen, hogy az efféle szolgáltatók ne fizessék a közterheket ott, ahol működnek. Egy tavaly augusztusi kormányrendelet azzal próbálta eltüntetni ezt a különbséget, hogy a személyfuvarozásban részt vevő valamennyi vállalkozás számára azonos kötelezettségeket ír elő. Amire, állítják a napokban tiltakozó taxisok, az Uber fittyet hány; és a demonstrálóknak éppen ebből, az állami fellépés hiányából lett elegük. Ám míg az első indulatos – és a net világában villámgyorsan kifigurázott – követelés még az volt, hogy tiltsák be az Ubert („oldja ezt meg valahogy a kormány”), addig manapság már olyan véleményt is hallani, amely lényegében a 2013 előtti állapotot hozná vissza – azaz változzék a piaci válaszokat lehetetlenné tévő szabályozás.
Ha a taxisdemonstrációnak van tanulsága, akkor az éppen ez: az állam feladata a verseny és a verseny egyenlő feltételeinek a biztosítása, és nem az, hogy a piacot piszkálgassa; minden másból előbb-utóbb csak baj van.
