A szerk.

Rükvercben

A szerk.

A hétfő óta tartó Uber-ellenes taxisdemonstráció, noha forgalmas fővárosi csomóponton akadályozza a közlekedést, eddig nem hozta lázba a közvéleményt, még Budapesten sem. Pedig nem tanulság nélküli, hogy ez a szakma miként került mostani szorult helyzetébe.

A taxisok egy olyan, az övékéhez hasonló szolgáltatást nyújtó vállalkozás (az Uber) ellen léptek föl, amely jóval alacsonyabb árai ­miatt egyre inkább meghódítja a piacukat.

A tiltakozók a fővárostól, a kormányzattól várják, hogy változtasson ezen a helyzeten. Ebben igazuk is van, mivel saját maguk erre valóban képtelenek – mégpedig legalább részben azért, mert hosszú évek szívós munkájával elérték, hogy a jogalkotók 2013-ban fix hatósági árakat határozzanak meg a fővárosi személyfuvarozásra. Vagy­is a taxiscégek az Uber megjelenésére ha akarnának, sem tudnának a piac eszközeivel reagálni – hiszen korábbi törekvésük épp a piaci viszonyok kiiktatására irányult. Azokat a fuvarszervező cégeket ­kiáltották ki a „tisztességes szakma” ellenségeinek, amelyek jóval a hatóságilag maximált ár alá mentek, és ily módon – tehát nyílt árversenyben – kerültek előnybe a fogyasztókért folytatott versenyben.

Mindezt akkor sem szabad elfelejteni, ha kétségtelen tény: a taxizás a művelt világ számos országában államilag is szabályozott terület – hol jobban, hol kevésbé (és néhol sehogyan sem). Magyarországon a nyolcvanas években megindult, majd a rendszerváltozás után kiteljesedett liberalizáció nyomán a kilencvenes évek második felére rendkívül felduzzadt a kínálati oldal, annak minden jó (például árletöréssel ügyfelet szerezni) és minden rossz velejárójával (mint a „hiénák”, az utasokra vadászó agresszív taxisok). Az egyensúlyt aztán nem a piac önmozgása és a bölcs szabályozó, hanem a hatóságok brutális beavatkozása oldotta meg: a szabadáras rendszert elébb a maximált tarifa váltotta, majd ezt követte a jelenleg is érvényes fix áras szisztéma – mégpedig a korábban megszo­kotthoz képest magasabb árszínvonalon. Hiá­ba volt nagy kereslet a megfizethetőbb, de még a fuvarozónak is hasznot hajtó szolgáltatásra, a 2013-as szabályozás mindenféle árversenyt kiiktatott. Ezzel a szabályozással, ismételjük, a taxisszakma többsége egyetértett. (Még ha annak egyéb elemei – például az autók kötelező sárgára festetése – miatt volt is némi morgás.)

A jelenlegi helyzetet tehát a taxisok maguknak is köszönhetik – még ha a mostani konkrét vitában inkább nekik van is igazuk. Az Uber ugyanis a fuvarozó-kliens találkozás egyszerűsítésével eleve előnyben van a hagyományos taxis szolgáltatással szemben (ez oké), ám igazán profitábilissá az teszi, hogy a taxiscégekkel (és sofőrökkel) ellentétben nem ellenőrizhető, hogy bevételei után megfizeti-e a kötelező terheket (ez nem oké). Nota bene: ez nemcsak magyarországi probléma, az Uber (ahogyan a sharing economy más fajtái is) egy sor ország adóhatóságának és törvényhozásának feladta a leckét. S hogy világos legyen: mivel néhány esetben – például az Uberében is – már rég nem valamiféle civil közösségi technikáról, hanem professzionális vállalkozásról van szó, megengedhetetlen, hogy az efféle szolgáltatók ne fizessék a közterheket ott, ahol működnek. Egy tavaly augusztusi kormányrendelet azzal próbálta eltüntetni ezt a különbséget, hogy a személyfuvarozásban részt vevő valamennyi vállalkozás számára azonos kötelezettségeket ír elő. Amire, állítják a napokban tiltakozó taxisok, az Uber fittyet hány; és a demonstrálóknak éppen ebből, az állami fellépés hiányából lett elegük. Ám míg az első indulatos – és a net világában villámgyorsan kifigurázott – követelés még az volt, hogy tiltsák be az Ubert („oldja ezt meg valahogy a kormány”), addig manapság már olyan véleményt is hallani, amely lényegében a 2013 előtti állapotot hozná vissza – azaz változzék a piaci válaszokat lehetetlenné tévő szabályozás.

Ha a taxisdemonstrációnak van tanulsága, akkor az éppen ez: az állam feladata a verseny és a verseny egyenlő feltételeinek a biztosítása, és nem az, hogy a piacot piszkálgassa; minden másból előbb-utóbb csak baj van.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.