Fülöp először lerázná („megbeszélést folytatunk”), de Szél szavaiból hamar kiderül, hogy már napok óta menekülőben van, nem fogadja Szél rendszeres telefonhívásait, nem válaszol a kérdéseire, elérhetetlen. Most megvan, s bár újfent bújna kifelé, de Szél hajthatatlan, a fóti gyermekek sorsa fontosabb, mint a megbeszélés az urakkal (arról külön kellene egy nagyon hosszú cikket írni, hogy ezt a Fülöp mellett hesszelő ugyancsak fideszes pojáca, Vécsey László rögtön ki is kéri magának, még hogy a fóti gyerekek őnála fontosabbak). Innen aztán tényleg menekülőre fogja az államtitkár, uzsgyi a legközelebbi lifthez, útközben azt mantrázva, hogy kéri a képviselő asszonyt, hogy „a fogyatékos emberek élethelyzetét” ne használja fel politikai céljaira. Az ész áll meg, Szél politikai célja az, hogy a fóti gyerekekkel rendbe jöjjenek a dolgok, nehogy már…
Mindezt azért idéztük fel, hogy érzékeltessük Magyarország parlamenti ellenzékének pillanatnyi lehetőségeit, melyek bár erősen és főként antidemokratikusan korlátozottak, de a maguk nyomorúságában is létezőek. Szél Bernadettnek valamivel több, mint százezer követője van a Facebookon, s ezt az esetet valamelyest a napi sajtó is felkapta, ha másért nem, képviselő uram egészséges öntudata, és államtitkár uram bátor megfutamodása miatt. Mit csinál Szél Bernadett? Megpróbálja a rendelkezésére álló – még egyszer mondjuk: illiberálisan szerény – eszközökkel felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy mi is folyik itt. Teszi mindezt azért, mert Orbán Viktort nem Freddy Weber vagy Soros György, de még csak nem is Szél Bernadett fogja leváltani, hanem a magyar a társadalom, s abban, hogy a magyar társadalom ebbéli döntését felelősen hozhassa meg, most komoly segítséget kapott Szél Bernadett nevű országgyűlési képviselőjétől.
S e segítséget önámítás alábecsülni. Ugyanilyen önámítás, durvábban fogalmazva önfelmentés alábecsülni összességében mindazt, amit Magyarország finoman szólva is félkarú ellenzéke tavaly december óta művel a parlamentben és azon kívül.
Lehet azon fanyalogni, hogy a Suzuki gyárba be sem engedték őket, s ez micsoda blama már, de aki ezt teszi, mondja meg azt is, hogy mit várt, vagy mit vár a továbbiakban. Azt, hogy az ellenzéki képviselők berontanak az esztergomi gyárba, minek hatására maga Szuzuki szan kér majd bocsánatot az elcsapott dolgozótól, aki pusztán azért lett elcsapva, mert szakszervezetet akart? S miután bocsánatot kért, s levitte felére a Vitara árát, a hátsó üzemcsarnokban még csinos szeppukut is bemutat? A magyar ellenzék elment Esztergomba, mert ennyit tehet, s kiállt valakiért. Megmutatván, mit tehet egy képviselő, s megmutatván, mit tehet egy polgár. S eközben még fel is hívták a figyelmet arra, hogy ott is bűzlik valami.
Ugyanezt elmondhatnánk a betűhibával felfestett tiltakozó mondatra, a helyesírási hibával lengetett minitacepaókra, a köztévében tett – zömében ugyancsak méltánytalanul kezelt – látogatásra, a sorozatos parlamenti kivonulásokra vagy éppenséggel a decemberi obstrukcióra. Magyarország parlamenti ellenzéke a harmadik Orbán-ciklus első negyedének a végére felmérte végre elég pontosan a lehetőségeit, látható tudatossággal számba vette az eszközeit, s egy ideje következetesen él is velük (mindeközben ejtett két helyesírási hibát). Attól sajna még messze vagyunk, hogy a társadalom egésze is megtegye mindezt, de azt már elmondhatjuk, hogy jó része ezen az úton jár. Egy ideje az ellenzéktől segítve ebbéli törekvéseiben. De léteznek az ellenzéken kívül is erők, amelyek segítségére lehetnének mindebben.
