| ||
Az orbánizmus lassan eléri történelmi zenitjét. A totális féktelenség állapotában nincs olyan, amit ne vehetnének el mástól, ezért immár azon megy a harc, hogy mit vehetnek el egymástól. Azok, akik nem kívánnak így élni, ez irányú akaratukat az őszi önkormányzati választáson fejezhetik ki: utána sokáig, majd' négy évig semmilyen szabályos, rendezett, politikai formája az ellenállításnak nem marad. Még ha ez idő alatt keletkeznének is új pártok, beleszólásuk még kevesebb lesz bármibe, mint a létezőknek; a kormány nem intézményes, mondjuk tömegtüntetéseken kikényszerített távozása pedig e pillanatban elképzelhetetlennek tűnik.
Az önkormányzati választás tehát akkor is fontos, ha a választék gyenge. A Fidesz - legalább részbeni - kiebrudalása a településekről és mindenekelőtt a fővárosból nemcsak azt jelentené, hogy az ellenzék anyagi, szervezeti értelemben végre talál egy szilárd pontot az univerzumban, ahol megvetheti a lábát, hanem erős lélektani jelentőséggel is bírna: Orbán veszítene, sőt nemcsak veszítene, de valaki, valakik nyernének is vele szemben. Ez sokat számíthat annak dacára is, hogy ha mondjuk győz Budapesten az ellenzék, a kétharmados parlamenti többség egy tollvonással fogja megvonni az ellenzéki többségű önkormányzati intézmények és testületek, az ellenzék soraiból választott tisztviselők jogköreit és minden tényleges hatalmát.
Mármost ha megváltoztathatatlan adottságnak vesszük a jelen ellenzéki pártkínálatot, mint ahogy mi másnak vennénk, a kérdés megint az, mint volt az áprilisi parlamenti választást megelőző két évben: ezek hárman hogyan fognak valami értelmes együttműködésben megállapodni egymással? Hogyan sikerül optimalizálniuk a saját és reménybeli partnereik érdekeit, miközben olyan riválisai egymásnak, akik egyedül, egymás nélkül biztosan nem mennek semmire? Mennyi belátás lesz bennük, és mennyi hajlam az erőszakos blöffölésre, a svindlerkedésre?
Ezt a műveletet egyszer már sikerült elbukni: ezt láttuk áprilisban. A feladvány viszont most némileg egyszerűbbnek tűnik. (Az LMP-t azért hagyjuk ki mérlegeléseinkből, mert úgy tűnik, Schiffer András elsődleges politikai ambíciója nem Orbán megbuktatása, hanem az, hogy a pártjának mindig, minden választáson legyen 6 százaléka.)
A fővárosi önkormányzati választáson az új szisztémában három szavazatot fognak leadni Budapest polgárai: a kerületi egyéni képviselőre, a kerületi polgármesterre és a főpolgármesterre. Listás szavazás tehát nem lesz: a 33 fős Fővárosi Közgyűlésbe - a közvetlenül választott 23 kerületi polgármester és a főpolgármester mellett - 9 képviselő a kompenzációs pártlistákról jut be: ezeken a kerületi vesztes polgármesterjelöltekre leadott szavazatok gyűlnek össze. (Hasonló a szisztéma a kerületi közgyűlések esetében is.) A Fidesz kodifikátorai persze beletettek még egy csumát a rendszerbe: ahhoz, hogy a pártok kompenzációs listát tudjanak állítani, 12 kerületben kell polgármesterjelöltet indítaniuk: ám furcsa módon ez a teljesen abszurd szabály csak segíti a három ellenzéki párt egyezkedését (erről mindjárt).
Ebben a helyzetben az ellenzék pártjai dönthetnek a "teljes összefogás" mellett - az egyéni jelölteket (a kerületi képviselő- és kerületi polgármesterjelölteket, illetve a főpolgármester-jelöltet) ugyanabban a mezben indítják, és egy darab ellenzéki kompenzációs lista lesz; e szövetség neve lehetne például a jól bevált "Összefogás". Ez a tuti bukás receptje, az áprilisi minta szerint. A "szövetség" tagjai külön-külön maximalizálják azon képességüket, hogy partnereiket a lehető legalaposabban kompromittálják azok lehetséges szavazói körében.
A másik lehetséges változat, hogy a három párt külön indul, de egyeztetve: azaz azokban a kerületekben, ahol az ellenzéki szavazók többségben tűnnek lenni, nem indítanak egymás ellen polgármesterjelölteket. És hogy mégis meglegyen a listaállítás lehetősége, a tuti bukó kerületekben viszont mind a hárman jelölnek. A Political Capital számításai szerint 7 budapesti kerületben az ellenzéknek esélye sincs a győzelemre: a maradék 16-ot kellene csak elosztani egymás között, mégpedig majdnem egyenlő, 5-5-6 arányban, hisz így lenne meg mindegyiknek a 7+5=12 polgármesterjelöltje. És aztán mindhárom pártnak odaállni mindhárom párt mindegyik jelöltje mögé.
Ez nem tűnik emberfeletti feladatnak, különösen, hogy nemcsak a választási törvény matematikája diktálja, hanem az a tény is, hogy a három párt fővárosi támogatottsága nagyjából egyenlőnek tételezhető. A közös támogatást élvező egyéni jelöltekben április 6. előtt is többé-kevésbé zökkenőmentesen meg tudott állapodni a szocpárt, a DK és az Együtt. És még egyszer: most nem szavazunk listára. Az a dilemma sem áll tehát elő, hogy ez a lista közös legyen-e, és az sem, hogy ki vezesse. Hogy az országgyűlési választáson az ellenzéki koalíció katasztrofális vereségében mekkora szerepet játszott az, hogy egyáltalán volt közös lista, és mekkorát az, hogy ezt a minden tekintetben alkalmatlan Mesterházy Attila vezette, eldönthetetlen. Az biztos, hogy a kettő együtt jelentőset. (A közös főpolgármester-jelölt megtalálása nem mérhető ehhez, többek közt azért, mert egyik ellenzéki párt se kívánja saját jelöltjét a többire kényszeríteni. Ez helyes, még ha abbéli félelmükből táplálkozik is, hogy Tarlós úgyis nyerni fog, ha a fejük tetejére állnak.)
Most nincs Mesterházy, nincs arcoskodás, senki nem kényszeríthet senkit semmire. A közvélemény-kutatások szerint nagyjából fifti-fifti az állás: ha nagyon hunyorgunk, úgy is láthatjuk, hogy nekik áll a zászló. És még a Kúria is az ő kezükre játszik: a minap lett jogerős az az ítélet, amely Hunvald Györgyöt - mellékbüntetésként - eltiltotta a közügyek gyakorlásától, s ezzel megakadályozta, hogy a VII. kerületben ő legyen az MSZP polgármesterjelöltje.
Csak dolgozni kéne.
Hogyan magyarázzák meg, ha ezt is elrontják?
