Akár csak minimális higgadtsággal szemlélve is az elmúlt tíz nap eseményeit, nehezen lenne vitatható, hogy a Fidesz elnökének lépései nem nélkülöznek némi taktikai racionalitást (erről bővebben szólunk pár oldallal beljebb). E racionalitás persze szerfölött korlátozott és rövid távú - épp a hétvégéig kell kitartania. De Orbán számára még ez a hét van biztosan; az utána következők vagy vannak, vagy nincsenek. Ép ítélőképességgel azt sem várhatja el tőle senki, hogy az első forduló után beismerje a vereséget, és feladja. Vagy hogy a verés okait már akkor elkezdené keresni, amikor még vége sincs a meccsnek. Melyikünk tenné ezt?
De az első fordulós jobboldali győzelem elmaradására - és ha nem is több, ennyi biztosan történt április 9-én - hihető magyarázatok odaát nem születtek. Csak olyanok, amilyenek eddig is voltak, és amelyek a közeli bukást nem magyarázzák, hanem okozzák. Ezek elsősorban magától Orbántól származnak. A bűnös Dávid Ibolya. A nemzetközi nagytőke. A kalandorszellemű, felelőtlen globalokrácia. Ez utóbbi mellékvonalat nyugodt lélekkel nevezhetjük zsidózásnak; ne legyenek illúzióink arról, hogy e szavak az erre fogékony fülekbe - amelyeknek szánva vannak - nem etnikai visszhangjukkal együtt érnek el. Egy hibbant író fénylovagnak nevezi Orbánt, ő saját magát szerényen csak "egy kétmilliós közösség vezetőjének". Még véletlenül sem a választók többségének bizalmáért ácsingózó politikusnak. A rövid távú taktikai racionalitás "mozgósítást" követel, a mozgósítás pedig immár csak a bevett módon képzelhető el: az indulatok felkorbácsolásával, a nacionalista okkultizmus csúcsra járatásával.
Oké, csak mélyebbre kaparják maguk alatt a gödröt, ahogy próbálnak kimászni belőle.
A baj az, hogy ebben a gödörben mi is benne vagyunk. Eddig is benne voltunk, és nemcsak 1998-tól, de 2002-től is. Ha a kétmillió nyilvánvaló képtelenség is, az tagadhatatlan, hogy ilyen vagy olyan okokból sokan kajálták ezt a diétát. A statisztikai értelemben vett többség nyilvánvalóan nem gonoszságból. Hanem azért, mert cinikus gazemberek evvel etették őket: miközben az igazságérzetükre, a hazaszeretetükre vagy a magukra hagyatottságukra apelláltak.
A második körben azért kell elmenni szavazni, hogy ez a világkép még véletlenül se kerüljön hatalmi pozícióba Magyarországon. Nincsenek különösebb illúzióink arról, hogy Orbán esetleges vereségével ez egy csapásra eltűnne a magyar politikából; és arról sem, hogy (újra) vert helyzetben párbeszédképesebb lenne, mint kettő vagy négy vagy hat évvel ezelőtt volt. Sőt abban sem feltétlenül hiszünk, hogy a párbeszédnek értelme lenne. A "jobboldali" nyilvánosságban megjelenő értelmiségnek ehhez előbb le kellene jönnie arról a tripről, amibe hosszú évek munkájával saját magukat krenkolták és hajszolták és fröcsögték és hokizták bele. De az nagyon nem mindegy, hogy e világkép milyen hatalmi és politikai kép-viselettel bír. Egy tízszázalékos szélsőjobboldali pártot elbír minden demokrácia; különösen akkor, ha az összes politikai szereplő legelsősorban vele szemben definiálja magát. Ebben és csak ebben az esetben lehet számítani arra, hogy a magát a parlamentáris demokráciával szemben tételező eszmerendszer társadalmi támogatottsága is visszaszoruljon.
És ezen a héten még ez az egyetlen szempont, amelyet mérlegelnünk kell. Hisz a valódi politika csak ezután képes elkezdődni. Érdemi vitát, párbeszédet csak akkor lehet folytatni, ha nem avval kell feszt törődni, hogy valaki a párbeszédet fel akarja számolni. Ha nem evidenciákat kell folyton bizonygatni; legelsősorban is azt, hogy ahányan vagyunk, annyifélék.
Eszünk ágában sincs bizalmat előlegezni a második Gyurcsány-kormánynak vagy a Magyar Szocialista Pártnak. De egyetlen utcasarkot kell sétálnunk, s egyetlen ikszet kell rajzolnunk - a kormánypárti képviselő neve mellé -, hogy Magyarország felől elmúljon az autokrácia kísértése. Minden ezután kezdődik majd.
Ez igazán nem nagy erőfeszítés.
Tegyük meg!
