Hisz nem csak mi tartjuk azt a legfontosabb kérdésnek, vajon mi történik idén nyártól az országnak azon szegleteivel, amelyek régen megértek a változásra, s amelyek e változásoknak oly makacsul ellenállnak immár 15 éve. A választásnak - a kampány minden lapossága és minden elhallgatás dacára - valóban ez a tétje.
Az új kormánynak cselekednie kell. Konszolidálnia az államháztartást, különben piszok drága lesz minden, mert már így is kétszeres áron veszünk fel hiteleket, és még az uniós források is bennragadnak. Be kell ismernie, hogy nincs mód fenntartani a mindenkinek egyformán járó, egyformán magas színvonalú gyógyellátást, és e beismerés szellemében kell kialakítania egészségpolitikáját. Be kell ismernie azt is, hogy az ingyenes felsőoktatás nemcsak hogy nem ingyenes, de igazságtalan is, és ezért újra be kell vezetnie a tandíjat. Rendet kell vágnia az államigazgatásban, és át kell alakítania az önkormányzati rendszert. A közmédiumok irányítását. Olyan intézkedéseket kell hoznia, amelyek megnyitják a versenyt az eddig egy-egy monopólium által uralt piacokon; például a közszolgáltatásokban. Nagyszabású programot kell lanszíroznia a roma kisebbség felemelése érdekében, és meg kell kísérelnie - tapintatosan, de határozottan - a többségi társadalom kétség-telenül létező türelmetlenségét kezelni.
E konkrét kérdésekről a Fidesz "programjából" nem tudhatunk meg szinte semmit; vagy semmi jót. A Fidesz vezető politikusainak beszédeiből sem. (Igaz, ehhez azt is tudnunk kellene, hogy kik a Fidesz vezető politikusai.) A párt korábbi kormányzása sem ad támpontot: épp úgy folytattak már szuperliberális gazdaságpolitikát, mint a nagyobb közösség, a nemzet szempontjából igazságtalan és felelőtlen, ám az általuk kinézett, szűk társadalmi csoportokat preferáló költekezést.
De mert a vak is látja, hogy mindezt meg kell tenni, sokan gondolhatják úgy: tökmindegy, hogy Orbán mit mond vagy nem mond a kampányban, ha ő lesz hatalmon, ő fogja megtenni.
Mi ebben nem hiszünk.
Orbán Viktor és legközelebbi munkatársa, Kövér László 15 éves politikai pályafutását leginkább egy olyan lejtőként képzelhetjük el, amelynek iránya valahonnan a liberális balközépről a jobbszél felé visz. Nem is annyira pragmatikus politikákról (gazdasági, oktatási, mezőgazdasági stb. intézkedésekről) beszélünk most, mint politikai technológiáról és identitásról. Némi jóhiszeműséggel talán gondolhatnánk azt, hogy e mozgást - a hatalom megszerzésének imperatívuszán kívül - nemes szándék indokolta. Jelesül a magyar jobboldal elfogadhatatlan ideológiai hagyományának és szörnyű társadalomképének a pacifikálása. Vegyük be a buliba a szélsőjobbot - nem okvetlen a pártjait, hanem a szavazóit, és nem lesz velük baj. Elbánunk velük. Verjük át őket, és akkor majd előbb-utóbb megszűnnek lenni. Vagy legalábbis sosem lesz valódi hatalom a kezükben.
Ez azonban nem így megy. A szavakkal nem lehet büntetlenül játszadozni. Az átverés inkább fordítva történt. Már régóta nem Orbán manipulálja a nacionalista, tradicionális, az államot saját birtokának tekintő és önmaga legitimitását valamely misztikus, a racionalitáson túli minőségből (a szittyákból, a "nemzetből", Istentől) eredeztető jobboldalt, hanem az tartja fogva őt. Õ ad a szájába semmire se jó, semmit sem jelentő szavakat, amelyekből semmi sem következik. Az ő történelmi sérelmeit foglalja történelmi keretbe Orbán egyetlen mondanivalója, az antikommunizmus. Õ építette fel Orbánban azt, amire vágyott: a vezért. Ez a világkép azonban jelenlegi formájában alkalmatlan arra, hogy sorvezetőként szolgáljon a reformokhoz. Sőt arra is, hogy a demokratikus parlamentarizmuson és a szabad versenyen alapuló rendszerben megtalálja a saját helyét. Ezeket a fogalmakat nem is igen érti: ezért akarja az általuk szabott kereteket minduntalan lerombolni. E világkép leglényege ugyanis az egyén szabadságának a korlátozása. És Orbán politikája ezt a saját széle felé gravitáló világképet nemhogy nem semlegesítette vagy modernizálta volna, hanem épp ellenkezőleg. Ezt tette a főárammá. Ezt megbocsáthatatlannak, elfogadhatatlannak tartjuk. És veszélyesnek: a misztikus autokratizmus képes szétrombolni közös életünk, az állam és a nemzet minden szabályát.
De vajon rászolgált-e további bizalmunkra a Szabad Demokraták Szövetsége, s rászolgált-e az MSZP?
Az elmúlt négy évet szemlélve túl sok jó pontot nem írhatunk e kormány vagy bármely pártja javára. A ciklus legelején abszolvált kiköltekezést leginkább a semmittevés követte. És a semmittevést elfedni szánt reklámcélú marhaságok: emlékeznek arra, amikor Medgyessy Péter a gyermeki praclik kedvéért lejjebb akarta helyeztetni a villanykapcsolókat a minisztériumokban? Tény, hogy a kormánypártoknak erős és sokszor gátlástalan, cinikus ellenzékkel kellett szembenézniük. Az is igaz, hogy az elmúlt négy évben szinte állandó kampány folyt (az önkormányzati választás, az uniós népszavazás, az uniós választás, a kormányfőváltás, a december 5-i népszavazás, az államfőválasztás kampánya). De a kormányciklus egyetlen értékelhető reformkísérlete a felsőoktatási maradt (meg a GKM környékéről hallik mostanság valaminő serteperte nesze), s erre a koalíció nem lehet büszke. Miként arra sem, hogy azt a minisztériumot, amely körül nagyobb korrupciós botrány nem keletkezett, már relatíve sikeresként kell számon tartanunk. A kormány számos esetben nemhogy a cselekvésig, de az igazmondásig, sőt a gondolkodásig sem jutott el; márpedig az ügyintézés, vélnénk, különösebb ovációt nem érdemel. Hisz azért fizetésüknek is csak a töredékét kapják.
Ám úgy véljük, e kérdéseket április 9-ig és április 23-ig csak önmagunk, saját önbecsülésünk és függetlenségünk kedvéért áll módunkban feltenni. Az invenciótlan, fantáziátlan, ám az íratlan, udvariassági és az írott, jogállami szabályokat és az egyéni szabadságjogokat többé-kevésbé tiszteletben tartó kormányzás ugyanis még mindig jobb, mint az, amit Orbán hozna el.
Ezért két párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Szocialista Párt között választhatunk. Netán választhatjuk mind a kettőt, az első fordulóban listán erre, az egyéniben arra szavazva. Esetleg fordítva.
Ám a liberális párt négy vagy nyolc évvel ezelőtti szavazói számára ez a lehetőség is csak látszólagos. Még akkor is, ha Gyurcsány Ferenc színre lépése, s ezzel a szocialista párt modernizálásába meg az ország modernizálásába vetett hitük okán ennek az ellenkezőjét is képzelik.
Ennek oka kettős. A megfellebbezhetetlen ezek közül a matematikai természetű.
A nem jobboldali választók eddigi választási magatartását és a közvélemény-kutatások eredményeit vizsgálva jó okkal jelenthetjük ki, hogy az SZDSZ lehetséges szavazóinak tetemes része - úgy 150, 200 ezer választópolgár - ha esik, ha fúj, a liberálisokra adja voksát. Úgy a listán, mint az egyéni körzetekben. Hogy helyesen teszik-e, vagy sem (szerintünk igen: de erről mindjárt), édesmindegy. Az a további 100 vagy 150 ezer liberális hajlamú, ám a Gyurcsány-féle MSZP-től sem idegenkedő választó, netán olyan egykori SZDSZ-szavazó, aki tulajdonképpen semmi kivetnivalót nem találna a szocialistákra adott szavazatban, e pillanat-tól fogva nem tehet mást, mint hogy ő is az SZDSZ-re szavaz. Ha nem ezt teszi ugyanis, a liberális párt nem jut be a parlamentbe. És akkor Gyurcsány Ferenc nem alakít kormányt. És nem jó taktika a szavazatok megosztása sem. Amint azt néhány oldallal odébb részletesen is elmagyarázzuk, nemcsak a listás szavazat számít, hanem az első fordulóban az egyéni jelöltre leadott is: a legrosszabb esetben a töredékszavazatok számát gyarapítja, melyek az országos kompenzációs listán újabb mandátumokat fialhatnak a jelöltet állító pártnak. (Négy éve az SZDSZ tizenhárom képviselőt juttatott e listán a parlamentbe.)
Ám úgy véljük, nem csak e kérlelhetetlen algoritmus miatt tanácsos a liberális szavazóknak e hétvégén is a szűk kínálat egyetlen liberális pártjára szavazniuk. Ha Gyurcsányt nem is tartjuk elfogadhatatlan miniszterelnök-jelöltnek, a szervezetről, melynek ő ad most arcot néhány emelet magasságig, még mindig oly kevés biztosat tudunk; s amit igen, az se mind hízelgő. Sem Gyurcsány, sem az MSZP demokratikus elkötelezettségében nincs okunk kételkedni. Úgy véljük, hogy ebben az országban egy szocialista kormány soha senkit nem fog vegzálni amiatt, hogy mit gondol a világról vagy saját magáról. A szocpárt nem kényszerít senkire semmilyen identitást. Ám abban korántsem lehetünk biztosak, hogy Gyurcsány és az MSZP egyedül elegendők lesznek a megváltoztatandók megváltoztatására. Sőt abban sem lehetünk biztosak, hogy Gyurcsány és a szocpárt színről színre ugyanazt akarja. A miniszterelnök az elmúlt másfél évben, a kormányzásban sikerrel semlegesítette a párt azon felső és középkádereit, akik eleinte nagy gyanakvással figyelték őt. A kampányban pedig maga mögé állította őket. De a szocialista párt ettől még szocialista marad: mert azok a vezetői, a tagjai, és azok a választói is. A szükséges változtatások rövid távon számtalan érdeksérelemmel járnak majd; s ezek egy része a párt kádereit és szavazóit éri majd. Azokat, akik a magyar hatalmi struktúrában fölösleges, ám így vagy úgy, legálisan vagy nem legálisan, de jól fizető állásokat töltenek be. Azokat a befolyásos csoportokat, akik az MSZP egy árnyékos zugában végződő politikai kapcsolataik révén valamely busás monopólium fenntartását óhajtják: legyen szó gyógyításról, útépítésről, állami megrendelésekről. Ezt a miniszterelnök sem hagyhatja figyelmen kívül. (Még ha most, a kampány révületében esetleg úgy is tűnik neki.)
Mindebből az következik, hogy a koalíciós kormányzás nagyobb esélyt nyújt a reformok véghezvitelére, mint az egypárti szocialista. Annál nagyobbat, minél erősebb benne a liberális párt. Hisz a liberális reformok - s a mi lajstromunkon szereplő teendők ilyenek -, valamint az egyéni szabadságjogok kitartó védelme leginkább a liberális párttól remélhető. Cipőt a cipőboltból. Még akkor is, ha ezek forszírozásában az SZDSZ az elmúlt négy évben kevéssé jeleskedett; és ha az SZDSZ-nek is meg kell változnia. De józan lelkiismerettel mást nem tehetünk. Mi adunk még egy esélyt az SZDSZ-nek.
