A dolgok jelen állása szerint az orbánista földbirtokosréteg jelentős állami földvagyonhoz jut. Gyakorlatilag ingyen, hiszen a magánosítást a NER kedvező hitelkonstrukciókkal készül támogatni. E nagy szerencse a Nemzeti Földalap utóbbi évekbeli pályázatainak győzteseit éri; és a sajtó, néhány elkötelezett ellenzéki politikus kutakodásaiból, valamint Ángyán József volt államtitkár összegzéseiből pontosan tudható, hogy kik ők. A földbérleti jogok java részét 2010 óta az Orbán-rezsim politikusai, kegyeltjei, ezek pereputtya, barátai kapták, nemegyszer a kiszemelt földdarabot évek óta művelő családi gazdaságok rovására. Hazafias duma most is van: a „családi gazdálkodók” élet- és versenyképességének erősítéséért teszi ezt a kormány, amikor körülbelül 400 ezer hektárt, azaz több ezermilliárd forintos állami vagyont készül eltüntetni a közösből.
A bajok 1990-ben a politikai indíttatású idiotizmussal kezdődtek: a maga formájában rendkívül kártékonynak bizonyult kárpótlás során ugyanis elvált egymástól a földtulajdon és a földhasználat. A hosszú távú tervezés, a befektetés biztonsága, a gazdaságos termelés érdekében kívánatos legális birtoknövekedés lehetetlenült el ily módon. E tévút korrekciójához józan, tartós megállapodásra lett volna szükség az aktuális kormányok és ellenzékük között – arra tehát, amire a magyar politika mindig is képtelen volt. Az irdatlan termőföldvagyon ráadásul rendre megszédített mindenkit: a szocialisták a maguk vidéki hátországát igyekeztek biztosítani az egykori termelőszövetkezetekből kinőtt gazdasági társaságok helyzetbe hozásával, a Fidesz elitje meg egyszerűen gazdagodni akart.
Illetve – jaj! – dehogyis gazdagodni: családi gazdálkodókat akart! Munkahelyteremtő agrárvállalkozásokat a vidéknek! Orbánék 1996 táján pillanatok alatt ellopták a témát a kisgazdáktól és az MDF-től, s bár a nyílt színen a „gazdák” „érdekvédő” szervezetei és futóbolondok utakat zártak le meg Szent István földjének megtartásáról kiabáltak, hogy a magyar földdel nem lehet „seftelni” – hiszen ezt mondja ki az ősiség törvénye is –, a háttérben már a Fidesz osztotta a lapokat. (Az ősiségre hivatkozás nem vicc volt, egy Duna tévés műsorban a pápuák földközösségét is követendő példaként hozták föl e derék hazafiak.) Pedig csupán arról volt szó, hogy a Fidesz megakasszon bárminemű változást, ami a földvagyont forgalom-, azaz piac- és hitelképessé teheti. Hogy miért? Mert fölmenne a föld ára, és – ahogyan 1997 nyarán fogalmaztunk – ha eljön az ideje, „nehezebb lenne szaré’-húgyé’ nagybirtokokat összevásárolni”.
A megfelelő pillanat 2010 után jött el. (A nem várt választási vereség miatt 2002-ben csak arra maradt idő, hogy a holdudvar kiválasztottjai által privatizált 12 állami gazdaságnak 50 évre bérbe adják az állami földet.) A Fidesz történetének ismeretében pedig tulajdonképpen evidens, hogy az uniós földtámogatások, meg az új tulajdonosoknak fizetendő földbérleti díjak nem hagyták hidegen a HUF- és eurószempontokra szerfölött fogékony orbánista osztályt. De ez csak a földügy kifutásának az egyik és hatásaiban talán nem is a legrémisztőbb fele. A másik az a társadalmi változás, amelynek a végére az immár legalizált nagybirtokok megjelenése tesz majd pontot – a legnagyobb munkaadók, vidéken legalábbis, a NER felfuttatott „nemzeti tőkései” lesznek. Ez nagyjából elég is a Potemkin-demokráciához.
