Rejtő regénye a maga vicces módján egy panama történetét meséli el, melynek során egy rakás út- és vasútépítésre szánt pénzt lovasítanak meg a gonoszok, mindvégig lázas munkálatok látszatát keltve. Messziről úgy tűnik, hogy alagutak, hidak épülnek a nehéz terepen, valójában kamu az egész – csak lopnak ott két pofára. A mi cikkünk pedig arról szól, hogyan próbál egy mélyszegénységben élő kis magyar falu némi – életben maradásukhoz feltétlenül szükséges – bevételre szert tenni egy kulturális fesztivál gründolásával. 1500 látogató 2 és fél nap alatt hagyna már ott annyi pénzt, amennyit máskor hónapok alatt sem lát a falu. Olvassák el, megkönnyezik.
E harmadik írásmű pedig, amit épp olvasnak, a milánói világkiállításon abszolvált magyar részvételről szól, amit sikerült úgy 5,2 milliárd forintból kihoznia Szőcs Géza költőnek, bocsánat, nyilvánvalóan freudi elírás, kormánybiztost akartunk írni. A rendelkezésünkre álló információk szerint olyan nívón sikerült, amivel a mondott Bódvalenkei Vigasságokon sem sok keresnivalója lett volna senkinek. Félóránként egy kis néptánc, valamiért láthatatlanná vált dokumentumfilmek a „milánói–magyar kapcsolatok” virágba borulásáról, „multimédiás élményutak” reprezentálják Magyarországot az idei világkiállításon. Utóbbi program külön érdekessége, hogy a milánói disznóságokat részletesen feltáró index.hu-nak így nyilatkozott róla az illetékes: „a szereplők mind próbálják a saját érdekeiket érvényesíteni, és emiatt ez a program háttérbe szorult”. Az Index cikke végül oda lyukad ki, hogy a Szőcs rendelkezésére bocsátott mesebeli forintösszegből egy szokvány falunap programját sikerült belevarázsolni a magyar pavilonba (mely építményt legendásan ocsmány és alkalmatlan volta okán tartja számon ugyebár a kollektív emlékezet).
Nos, óvatosan a falunapozással! Milánóban egészen más dolgok történtek ugyanis, mint a falunapokon általában. Mert az, hogy hazánk megfelelő európai és világszintű reprezentációját az arra felkent szakelemek úgy képzelik el, hogy félóránként kiperdül a színpadra egy néptáncegyüttes és eljárja az üveges táncot, majd néhány lépéssel arrébb diavetítést tartanak arról, hogy Magyarországon a reformok remekül működnek, csak a történet egyik fele. Ha nem lenne oltári szégyenletes, akár azt is mondhatnánk rá, hogy a kisebbik rossz. A másik fele, a nagyobbik rossz, az természetesen ennek az 5,2 milliárd forintnak a sorsa. Egészen konkrétan az, ahogyan erre az igen nagy összegre tekintenek azok, akikre rábízni szerencsétlenségünkre módunkban állt. Nos, úgy, mint nekik járó javakra, amiből tetszésük szerint óvhatják adott esetben a személyükre hulló látszatokat, ám azon felül ugyancsak tetszésük szerint tüntethetik el a szemünk elől. Oly jellemző a felelős minisztérium ostoba trükkösködése a vonatkozó információkkal, az a hányaveti hazudozás, ami ezt az egész skandalumot az elejétől mostanáig elkísérte.
Úgyhogy óvatosan tehát a falunapozással: ott ugyanis legfeljebb csókot szokás lopni.
