A hétvégén az MSZP, tíz héttel azután, hogy Botka Lászlót kinevezte a versenyből, új miniszterelnök-jelöltet talált, a Párbeszéd nevű kis párt elnökét és Zugló polgármesterét, Karácsony Gergelyt. Karácsony a szombati rendkívüli nagygyűlésen már el is fogadta udvariasan az egyébként hétfőn hivatalossá vált jelölést, s még csak különösebben tájidegennek sem tűnt. Az MSZP elővezette új programját is, ebben nagyjából a 2010 előtti Magyarország közjogi rendszerének visszaállítását helyezte kilátásba, valamint több pénzt mindenkinek, akitől az Orbán-kormány elvett, és kevesebbet azoknak, akiknek adott. Megtudtuk azt is, ha eddig nem tudtuk volna, hogy a párt és Karácsony álláspontja szerint nemcsak közös egyéni jelöltekre lenne szükség, hanem egyetlen közös ellenzéki listára (a Jobbik nélkül), és egyetlen közös miniszterelnök-jelöltre. (Az MSZP ezt már rég mondja, Botka szájával is ezt mondta, Karácsony meg… mondjuk azt, hogy már nem azt gondolja, amit akkor gondolt, amikor nem ezt gondolta.)
A szocpárt tehát előjött valami olyasmivel, amit kis ráhagyással programnak is lehet nevezni, behúzta az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikust listavezetőnek, és újfent kinyilvánította, hogy az egységes ellenzéki választási fellépésben, az együttműködésben hisz, azt szeretné.
Jegyezzük meg, hogy ez utóbbi tekintetében lényegében egyedül állnak az ellenzéki oldalon, azaz az MSZP per pillanat az egyetlen olyan párt, amelyik legalább beszél arról, hogy közös ernyő, közös lista kéne. Szemben mindenki mással: a DK-val, az Együttel, az LMP-vel, a Momentummal és persze a Jobbikkal. E külön listát futtatni kívánó pártok más és más indokokat mondanak arra, hogy miért akarnak így cselekedni, bár ezek az indokok egy kaptafára készülnek, ti. hogy valamelyik másik párt vagy pártok menjen(ek) most már tényleg a picsába („tűnjön el a közéletből”). Még az is lehet, hogy egyik-másik összeáll majd a másikkal vagy az egyikkel vagy a harmadikkal, de a mostani állás ez: mindegyik bízik abban, hogy valahogy, leginkább valamelyik másik kis ellenzéki párt rovására beevickél a parlamentbe. (A legtöbben nyilván az MSZP szavazói korpuszából akarnának szalonnázni, s ezt a játékot a legnagyobb routinier, Gyurcsány Ferenc űzi mesterfokon. Az egyik DK-közelinek tudott blog névtelen szerzője már akkor elkezdte Karácsonyt savazni, amikor az még le sem lépett a szocialista színpadról.)
És isten őrizzen minket attól, hogy e tiszteletre méltó ambíciókat előre leszóljuk, végül is ki tudná most megmondani, hogy öt hónap múlva melyik lista néz be az 5 százalékos küszöb alá, és melyik megy át a tű fokán. Ennélfogva az sem biztos, hogy valóban úgy van, ahogy most tűnik, vagyis hogy miközben ezek a derék kis pártok számolgatják apró százalékaikat, a magyarországi plurális demokrácia utolsó hónapjait éljük. Ez egyáltalán nem biztos.
Csak igen valószínű.
Közös lista nélkül – mivel a közös listaállítás lehetne az egyetlen olyan gesztus a választók szemében, amely talán el tudná hitetni velük, mármint a választókkal, hogy ezek a kedves gyerekek le tudják váltani Orbánt –, szóval közös lista nélkül az egyéni körzetekben sem kapnak nemhogy elég, de még annyi szavazatot sem, amennyit a közös lista megléte esetén kapnának. Ezért így, három lépés távolságból figyelve a dolgokat, ez az önfeledt játszadozás mégis inkább kollektív öngyilkosságnak tűnik. Ami még hagyján lenne, az öngyilkosság elvégre magánügy, de van pár millió ember, akiknek a szó szoros értelmében vett boldogulásuk múlik a kimeneten.
Anélkül, hogy az MSZP jelen pillanatban mutatott szellemi és politikai potenciáljának tekintetében sík hülyének akarnánk látszani – tudjuk, látjuk, hogy ezek, hát, nincsenek a topon –, s megjegyezve azt is, hogy Karácsonyt akár már a következő hetekben éppúgy kicsinálhatja a párt valamelyik láthatatlan erőcsoportja, ahogy Botkát kinyuvasztották, azt leszögezhetjük, hogy az egyetlen lehetséges megoldást Orbán leváltására, legalább igényszinten, az MSZP forszírozza.
Ki vagyunk segítve.
