Ellenben Magyarország miniszterelnöke mondta, amikor beiktatták - immár harmadszor is - a hivatalába, s csak részben azért mondta, mert úgy gondolja, hogy az ő Böbéi ilyeneket akarnak hallani. Kisebb részben. Nagyobb részt viszont azért mondta, mert ő ezt akarja hallani, s tényleg így is gondolja, tényleg így is tervezi. Magyarországon itt az ideje befejezni a vitázást, a politikát, mert az csak zavarja a kormányzást, az ország vezetését, Orbán Viktor szokott köreit. A magyarok háromharmadáért esedékes jövőbeni - minimálisan nyolc évre tervezett ("három a magyar igazság, s mi még csak a másodiknál tartunk") - munkálatokat. S ezt tulajdonképpen nem is ő mondja, hanem a szavazók nyilvánították ki ebbéli akaratukat azáltal, hogy ismét rábízták a vezetést. Az ezzel kapcsolatos matekozásnak meg egyáltalán nincsen értelme, mert az ellenzéki vezetők is megmondták, hogy aki nem megy el szavazni, az a kormányra szavaz. Oh, persze, Orbán ironizált.
Orbán Viktor 2014. május 10-én beiktatása alkalmából két beszédet is mondott, egyet a parlamentben, egyet előtte, egyet a képviselőknek (adta tévé), egyet híveinek, de valószínűleg ugyanazt mondhatta pohárköszöntőjében este a fontosabb híveinek rendezett banketten is. Mondjuk számukra aligha mehetett revelációszámba e közlés, hiszen a "vitának helye nincs" politikához ők aztán hozzászokhattak rendesen, az egész egzisztenciájukat alapozták arra, hogy ne vitatkozzanak a kis vezetővel. Éppenséggel pont ez különbözteti meg a Gundel-béli csoportozatot a Kossuth téritől, vagy a Kossuth térieket épp ez osztja fel az Orbánnal szemben, illetve mögötte felsorakozókra, hogy a látszólag szerencsétlenebbeknek még mindig marad némi egérútja, a kiválasztottaknak meg már régen nincsen, elvesztek. A rajongók szavazhatnak másra, ha úgy látják, a lekötelezettek maximum megpróbálhatnak köpenyt fordítani.
Orbán Viktor viszont beszédeiben ezen egérutak lezárásának politikai programját hirdette meg. Példásan megtartóztatva magát mindenféle demokratikus lózungoktól, kijelölte a nemzet politikai közepét, s parlamenti beszédének tán leghosszabb, leghangsúlyosabb részében gondosan proskribálta a szélsőségeket (gyakorlatilag az összes politikai ellenfelét). Az orbáni nemzetközepet ne valami fejedelmi gőgtől vezérelt zsebkendőnyi területként tessék elképzelni, elég széles az, jut hely a háromharmadnak benne. A margó viszont vékony körülötte, szinte nem is látszik, no, ott foglaljon helyet minden kedves szélsőséges, ott lehet vitatkozni. De ott is vannak kedves és kevésbé kedves szélsőségesek, mert amikor a miniszterelnök a beszédében nevesítette a szélsőségeket, az ellenséget, egy félmondat jutott a Jobbik oldali vetélytársaknak ("nem mehetünk ki az unióból, falnak fejjel rohanni szerető barátaim, mert az adja a lét"), s egy egész litánia a balnak, melyben nem is mutatkozott túl finnyásnak a miniszterelnök. Mármint morálisan, hisz olyanokat mondott, hogy e szélsőségesek a dolgozók pénzét a nem dolgozóknak adnák, a bűnösökkel szemben az áldozatokat büntetnék, s kiárulván a haza függetlenségét "valamiféle" európai egyesült államokba terelnék a magyar embereket. Orbánnak voltaképpen igaza van, ezzel tényleg nem lehet vitatkozni, ilyenkor sietve csengetni kell a szakszemélyzetért.
Csakhogy a miniszterelnök szerint a jövőben nem képezi vita tárgyát az alaptörvény, a társadalomszervezés, a gazdaság, a nemzetegyesítés politikája sem. Semmi nem képezi.
Mindezt figyelembe véve, a szélsőségesezést politikai bunkósbotnak nevező, majd ezt a bunkósbotot gyorsan megsuhogtató, s vele azonnal vadul hadonászni kezdő miniszterelnök két beszéde egy klasszikus mondatban foglalható össze: aki nincs velünk, az ellenünk van. Ez aligha egy kádári út. S a fényében az sem véletlen, hogy a Fidesz frakciójának megtiltották a konszolidáció kifejezés használatát. Magyarországra nem konszolidáció vár, Orbán Viktor folytatja a harcot. S ez mindig így lesz. Hogy milyen minőségben, azt meg eldönti az idő.
