A nagyon kevés szabálykövető kórház, rendelő vezetését békén kell hagyni, de ahol gond van, ott lépni kell, leginkább valamiféle pénzügyi felügyelet fölállításával (mondjuk, intézményi vagy területi kancellárok kinevezésével). A Kórházszövetség sietve megjegyezte, hogy szívesen föllépne a szabálytalanságok ellen, de hát Domokos nem nevesített konkrét intézményeket, és így nehéz intézkedéseket foganatosítani.
A magyar egészségügy általános állapota katasztrofális (és ezen az összképen a néhány szépen felújított, fölépített és jól működő kórház, rendelő sem javít), a kormány viszont folyamatosan azt hajtogatja a nyilvánosságban, hogy alapjában véve minden rendben van. Úgyhogy a Domokos-nyilatkozat és a Kórházszövetség példásan önkritikus gyorsreakciója azt sejteti, valamire készül a kormány.
Annál is inkább, mert Domokos kijelentéseiben nincs újdonság. Az ÁSZ ugyanis folyamatosan végzi „a központi alrendszer egyes intézményei pénzügyi és vagyongazdálkodásának ellenőrzését”, és főbb megállapításait rendre publikálja is honlapján; néhány olyan számvevőszéki jelentés, amelyre Domokos az interjúban is hivatkozott, évek óta nyilvános. A múlt hónapban ennek az átfogó, évekig tartó vizsgálatnak az összegzése jelent meg a dallamos A központi alrendszer intézményei gazdasági és logisztikai területének teljesítményértékelése az Állami Számvevőszék ellenőrzési tapasztalatai alapján címmel.
Egyfelől tehát a Kórházszövetség erős eltévedésben van, amikor információhiányról beszél. Másfelől az ÁSZ az adott keretek között – ami, ugye, a NER – tisztességes munkát végzett. Annyiban feltétlenül, hogy – ellentétben a Domokos-interjúban sugalltakkal – az egészségügy végső baját nem a kórházak általuk feltárt szabálytalan működésében, hanem magában az alrendszerben, ebben az egyszerre forráshiányos és pazarló, felelőtlen gazdálkodásra kényszerítő, zavaros viszonyrendszerekkel terhelt működési struktúrában látja.
Mindez persze nem újság. Minimum harminc (de inkább több) éve tart az egészségügy agóniája, és e folyamat az utóbbi években rémisztővé vált (az intézmények többségének a felszereltsége, az épületek állaga, az egyes területeken a normális napi működést veszélyeztető, vagy már lehetetlenné is tevő orvos- és ápolóhiány stb.). Ezért elsősorban a rövid távú haszonlesésben utazó politika a felelős. Konszenzus, vagy legalább értelmes párbeszéd az egészségügy átalakítása ügyében talán ha három évig (1990–1993) volt – azóta viszont az egészségügy a politikai demagógia terepe. Hogy mást ne mondjunk, a kórházrendszer észszerűsítése a rendszerváltás után azonnal napirendre került, ám ha valamelyik kormány akár csak célzott is erre, az aktuális ellenzék azonnal minimum telekspekulációt kiáltott és kórházvédő akciókat kezdeményezett. Vagy idézzük föl, hogy az 1990 utáni első és mindmáig utolsó átfogó, a készítője által valóban végiggondolt egészségügyi reformot, a Molnár Lajosét milyen ótvar lózungokkal lehetett megfúrni. Azt se feledjük, hogy az első professzionálisan kivitelezett tömeges néphülyítésre ugyancsak az egészségügy szolgáltatott ürügyet – ez volt a 2008-as „szociális népszavazás”, mely nem mellesleg szépen megágyazott a NER-nek is.
„Az egészség nem üzlet!” – hajtogatta a Fidesz és a hozzá lecsatlakozott kismillió stupid szervezet 2010 előtt, majd 2010 után hamisítatlan Fidesz-technikával megindult az egészségügyi rendszer vadkapitalista szétbarmolása – a helyett az ellenőrzött magántőke-bevonás helyett, amit a Molnár-féle magánbiztosítós modell bevezetése és folyamatos korrekciója jelentett volna. (Az MDF dicséretes, de tiszavirág-életű 1991–1993-as próbálkozása után az SZDSZ maradt az egyetlen olyan párt, amely legalább ideig-óráig komolyan gondolta az egészségügy strukturális átalakítását.) A „magas színvonalú” „ingyenes” társadalombiztosítás 2010 óta szegénybiztosítóvá épül le, miközben létrejött egy csak a tehetősek számára hozzáférhető piac (nem kevés Fidesz-közeli szereplővel) – vagyis 2010 után az következett be, aminek a szándékával Molnárt és a mögötte álló „spekulánsokat” támadták hajdanán.
A helyzet tehát az, hogy nemcsak a kórházak pénzügyi gazdálkodása, hanem maga az alrendszer kaotikus. De alighanem a szokásos toldozgatás-foldozgatás következik majd, legalábbis erre utal hangulatkeltő felvezetés az egészségügyi intézmények pénzügyi fertőjéről, ami a Nagy Rendezést bevezetni hivatott. Valószínűleg összevonnak vagy be is zárnak néhány kórházat, s így megfognak néhány milliárdot, miközben további tízmilliárdokkal konszolidálják majd a veszteségesen működő egységeket és az egész struktúrát. Vagyis megy minden tovább az eddigiek szerint, csak nagyobb valószínűséggel fog a korábbiaknál kicsit több átlagpolgár elpatkolni a tovább romló egészségügyi szolgáltatások miatt.
