A szerk.

Harcban

A szerk.

Orbán Viktor ki akarja léptetni Magyarországot az Európai Unióból, vagy nem akarja kiléptetni.

A kilépés mellett szóló érv lehet, hogy akkor tényleg senki nem piszkálhatja tovább Orbán Viktort, és Barroso kénytelen lesz újabb levelezőpartner után nézni; ellene szól, hogy vízum kéne Párkányba meg Aradra. Még arra is gondolhatnánk, hogy a kilépés az unióból avval a sajnálatos következménnyel járna, hogy elesünk az uniós támogatásoktól, az agrárpénzektől meg a strukturális és kohéziós alapoktól, és ezt az Orbán-rezsim már csak önérdeke, a hatalmon maradása miatt sem kockáztatná meg - de evvel több okból is óvatosan bánnánk. Először is Orbánék gőzerővel dolgoznak azon, hogy más pénzforrásokat találjanak az országnak, másrészt az is megeshet, hogy hazánk és az unió, a magyar kormány és a Bizottság konfliktusa végül oda fog vezetni, hogy Brüsszel egyáltalán nem akar majd pénzt adni. Harmadrészt pedig - és bár nagy a kísértés, hogy sült marhaságoknak gondoljuk, de talán jobban tennénk, legalább próbaképpen, ha elhinnénk, amit Orbán a tárgyban beszél - a kormányfő számos alkalommal kifejezésre juttatta mély egzisztenciális, hogy ne mondjuk történelmi-metafizikus, sőt, Übü királlyal szólva, patafizikus kételyeit az unió rövid, közép- és hosszú távú jövőjét, divatos szóval viabilitását illetően.

false

 

Fotó: MTI

Miniszterelnökünk fejében tehát - és hazánk jelen közjogi és politikai állapotaira figyelemmel sajnos az univerzumnak ezt a pár köbdeciméter kiterjedésű helyét kell nemcsak a jogok és az igazság, hanem az ország rövid és középtávú nemzetstratégiája egyetlen forrásának tekintenünk - a dolog a következőképpen állhat össze. Tényleg jobb lenne, ha az oroszok (kínaiak, azeriek, szaúdiak, jordánok) adnák a pénzt, mert pro primo azok nem ugatnak feszt bele, pro secundo pedig amúgy is ők a jövő, az európai egységnek, Európának, sőt a Nyugatnak befellegzett, és még ha nem fellegzett volna is be, Magyarország, illetve a magyarok amúgy sem európai nép. Addig, amíg a fenti brigád nem adja az övét, persze jó lesz az unió pénze is - addig, amíg adják, és erre mindjárt vissza is térünk.

Ez az analízis nem azért rossz, illetve nem csak azért rossz, mert az unió alternatívájaként elképzelt és felkínált univerzumnak a középpontjában Széles Gábornak a levegőből kifogyhatatlan energiát fakasztó magyar csodagépe zakatol, és egyébként is van egy nem túl enyhe apokaliptikus-millenista stichje. Ártatlan jóhiszeműségünkben akár azt is gondolhatnánk, hogy Orbán a posztuniós jövőben, az erőforrásokért egymással nem okvetlenül kesztyűs kézzel, mondjuk ki: akár háború árán is megküzdő nemzetállamok rövidesen beköszönő világában igyekszik jó előre elhelyezni hazánkat (és nem arról van szó, hogy lábon eladná Magyarországot bárkinek, például Vlagyimir Vlagyimirovicsnak, ha a kormány barátai is tudnak keresni az üzleten). De az unió nem fog megbukni, bármennyi baljós jel is utal erre; és még ha egy kicsit megbukik is, akkor is sokkal jobb lesz a körön belüli, mint a körön kívüli országoknak. Felmentő sereg pedig nincs: a negatív Batu kán, aki kiszabadít minket a globális pénzvilág meg a magyarokkal szemben alkalmazott kettős mérce rabszolgaságából, csak a nacionalista ezotéria fantomképe. Az azeri baltás gyilkos esete szolgálhat bizonyítékként e külpolitikai sávváltás kudarcára: miután a kitűnő hazafit Orbán Viktor saját kezűleg felmentette bűnei alól, a beígért, vagy be sem ígért, de remélt ellenszolgáltatás azóta sem érkezett meg - nem elég tehát, hogy evvel a világ megvetését zúdította hazánkra, még nemzetközi szintű, globális balekságáról is tanúbizonyságot tett. A kínai pénz se jön, pedig a tibetieket egy kedves, vendégszerető gesztussal egy napra a magyar kormány bezáratta; és ha Orbán netán az oroszok kedvéért fizetett volna jelentős felárat az E.ON gáztározóiért, most szólunk: ráfizetés lesz a vége.

Jól tesszük viszont, ha a magyar kormány és Brüsszel, illetve a magyar kormány és mindenki más egyre szerteágazóbb és bonyolultabb konfliktusait e vízió kontextusában próbáljuk értelmezni. És meg kell hagyni, az agyament, elfogadhatatlan, ostoba és a nemzet számára súlyos következményekkel járó átpozicionálás napi küzdelmeit Orbán nagy ravaszsággal vívja. Az Orbán-rezsim törvényein, az alaptörvényt és a módosításait is beleértve, Brüsszel hiába keres jogi kifogásokat - az uniós jogot ugyanis nem arra találták ki, hogy a segítségével korrigálni lehessen a tagállami törvényhozások antidemokratikus kisiklásait; Orbán ezeket lerázza magáról. A híres 7. cikk, azaz Magyarország szavazati jogának a felfüggesztése nem játszik, ezért fenyegetésnek sem hihető. A támogatások korlátozása vagy befagyasztása még befigyelhet, de ez legalábbis kétélű fegyver: a kormánypárt a gazdasági szankciókból minden további nélkül lenne képes politikai előnyt kovácsolni magának. (Ahogy a Milosevic-rezsimet sem ingatta meg egy pillanatra sem az 1992-ben Jugoszlávia, illetve Szerbia ellen bevezetett gazdasági blokád.)

Hisz a sztori, hogy miért történik ez velünk, készen van, sőt benne élünk - a szabadságharcban, három éve. A mind leplezetlenebb, immár a saját pártcsaládjában is kitapintható megvetést, ami Orbánt és politikáját külföldön övezi, a magyar kormányra mért megalázó csapásokat a miniszterelnök itthon rutinszerűen fordítja a maga hasznára - és ez számít, hisz itt fogják vagy nem fogják jövőre újraválasztani. Az önsorsrontó magyar nacionalizmus nyelve, a sérelem és a frusztráció toposzai, a pőre haszonlesés érvkészlete, és persze a nettó hazudozás szinte ellenállítások nélkül töltik ki az uniós tagságunkról, hovatovább országunk európaiságáról vagy a gazdasági válság lehetséges megoldásairól szóló racionális beszéd helyét; és az ellenállítások hatékonyságát amúgy is erőteljesen tompítja a közszolgálati média feletti teljes és a magánsajtó feletti majdnem teljes kormányzati kontroll.

S bár a Századvég minap publikált felmérése, mely szerint a tagság ellenzői felzárkóztak a pártolók tömegeihez, inkább tűnik e propaganda részének, mintsem az eredményének, nem lehet nem észrevenni azt, hogy az uniós tagságunkat támogató, hosszú évek óta stabil választói többség megingott. A cél éppen ez lenne: az arányok tartós megfordítása; és ha ez bekövetkezik, Orbán élére is fogja állítani a dolgot. Magyarország uniós tagsága Orbán Viktor hatalmi ambícióinak a függvényévé vált. A kérdés nem úgy merül fel, hogy Orbán akarja-e Magyarország uniós tagságát, vagy nem, hogy ki akarja-e léptetni hazánkat az Európai unióból, vagy sem: hanem hogy eljön-e az a pillanat, amikor megteheti ezt, vagy sem. Dolgozik rajta.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.