A szerk.

Harcban

A szerk.

Orbán Viktor ki akarja léptetni Magyarországot az Európai Unióból, vagy nem akarja kiléptetni.

A kilépés mellett szóló érv lehet, hogy akkor tényleg senki nem piszkálhatja tovább Orbán Viktort, és Barroso kénytelen lesz újabb levelezőpartner után nézni; ellene szól, hogy vízum kéne Párkányba meg Aradra. Még arra is gondolhatnánk, hogy a kilépés az unióból avval a sajnálatos következménnyel járna, hogy elesünk az uniós támogatásoktól, az agrárpénzektől meg a strukturális és kohéziós alapoktól, és ezt az Orbán-rezsim már csak önérdeke, a hatalmon maradása miatt sem kockáztatná meg - de evvel több okból is óvatosan bánnánk. Először is Orbánék gőzerővel dolgoznak azon, hogy más pénzforrásokat találjanak az országnak, másrészt az is megeshet, hogy hazánk és az unió, a magyar kormány és a Bizottság konfliktusa végül oda fog vezetni, hogy Brüsszel egyáltalán nem akar majd pénzt adni. Harmadrészt pedig - és bár nagy a kísértés, hogy sült marhaságoknak gondoljuk, de talán jobban tennénk, legalább próbaképpen, ha elhinnénk, amit Orbán a tárgyban beszél - a kormányfő számos alkalommal kifejezésre juttatta mély egzisztenciális, hogy ne mondjuk történelmi-metafizikus, sőt, Übü királlyal szólva, patafizikus kételyeit az unió rövid, közép- és hosszú távú jövőjét, divatos szóval viabilitását illetően.

false

 

Fotó: MTI

Miniszterelnökünk fejében tehát - és hazánk jelen közjogi és politikai állapotaira figyelemmel sajnos az univerzumnak ezt a pár köbdeciméter kiterjedésű helyét kell nemcsak a jogok és az igazság, hanem az ország rövid és középtávú nemzetstratégiája egyetlen forrásának tekintenünk - a dolog a következőképpen állhat össze. Tényleg jobb lenne, ha az oroszok (kínaiak, azeriek, szaúdiak, jordánok) adnák a pénzt, mert pro primo azok nem ugatnak feszt bele, pro secundo pedig amúgy is ők a jövő, az európai egységnek, Európának, sőt a Nyugatnak befellegzett, és még ha nem fellegzett volna is be, Magyarország, illetve a magyarok amúgy sem európai nép. Addig, amíg a fenti brigád nem adja az övét, persze jó lesz az unió pénze is - addig, amíg adják, és erre mindjárt vissza is térünk.

Ez az analízis nem azért rossz, illetve nem csak azért rossz, mert az unió alternatívájaként elképzelt és felkínált univerzumnak a középpontjában Széles Gábornak a levegőből kifogyhatatlan energiát fakasztó magyar csodagépe zakatol, és egyébként is van egy nem túl enyhe apokaliptikus-millenista stichje. Ártatlan jóhiszeműségünkben akár azt is gondolhatnánk, hogy Orbán a posztuniós jövőben, az erőforrásokért egymással nem okvetlenül kesztyűs kézzel, mondjuk ki: akár háború árán is megküzdő nemzetállamok rövidesen beköszönő világában igyekszik jó előre elhelyezni hazánkat (és nem arról van szó, hogy lábon eladná Magyarországot bárkinek, például Vlagyimir Vlagyimirovicsnak, ha a kormány barátai is tudnak keresni az üzleten). De az unió nem fog megbukni, bármennyi baljós jel is utal erre; és még ha egy kicsit megbukik is, akkor is sokkal jobb lesz a körön belüli, mint a körön kívüli országoknak. Felmentő sereg pedig nincs: a negatív Batu kán, aki kiszabadít minket a globális pénzvilág meg a magyarokkal szemben alkalmazott kettős mérce rabszolgaságából, csak a nacionalista ezotéria fantomképe. Az azeri baltás gyilkos esete szolgálhat bizonyítékként e külpolitikai sávváltás kudarcára: miután a kitűnő hazafit Orbán Viktor saját kezűleg felmentette bűnei alól, a beígért, vagy be sem ígért, de remélt ellenszolgáltatás azóta sem érkezett meg - nem elég tehát, hogy evvel a világ megvetését zúdította hazánkra, még nemzetközi szintű, globális balekságáról is tanúbizonyságot tett. A kínai pénz se jön, pedig a tibetieket egy kedves, vendégszerető gesztussal egy napra a magyar kormány bezáratta; és ha Orbán netán az oroszok kedvéért fizetett volna jelentős felárat az E.ON gáztározóiért, most szólunk: ráfizetés lesz a vége.

Jól tesszük viszont, ha a magyar kormány és Brüsszel, illetve a magyar kormány és mindenki más egyre szerteágazóbb és bonyolultabb konfliktusait e vízió kontextusában próbáljuk értelmezni. És meg kell hagyni, az agyament, elfogadhatatlan, ostoba és a nemzet számára súlyos következményekkel járó átpozicionálás napi küzdelmeit Orbán nagy ravaszsággal vívja. Az Orbán-rezsim törvényein, az alaptörvényt és a módosításait is beleértve, Brüsszel hiába keres jogi kifogásokat - az uniós jogot ugyanis nem arra találták ki, hogy a segítségével korrigálni lehessen a tagállami törvényhozások antidemokratikus kisiklásait; Orbán ezeket lerázza magáról. A híres 7. cikk, azaz Magyarország szavazati jogának a felfüggesztése nem játszik, ezért fenyegetésnek sem hihető. A támogatások korlátozása vagy befagyasztása még befigyelhet, de ez legalábbis kétélű fegyver: a kormánypárt a gazdasági szankciókból minden további nélkül lenne képes politikai előnyt kovácsolni magának. (Ahogy a Milosevic-rezsimet sem ingatta meg egy pillanatra sem az 1992-ben Jugoszlávia, illetve Szerbia ellen bevezetett gazdasági blokád.)

Hisz a sztori, hogy miért történik ez velünk, készen van, sőt benne élünk - a szabadságharcban, három éve. A mind leplezetlenebb, immár a saját pártcsaládjában is kitapintható megvetést, ami Orbánt és politikáját külföldön övezi, a magyar kormányra mért megalázó csapásokat a miniszterelnök itthon rutinszerűen fordítja a maga hasznára - és ez számít, hisz itt fogják vagy nem fogják jövőre újraválasztani. Az önsorsrontó magyar nacionalizmus nyelve, a sérelem és a frusztráció toposzai, a pőre haszonlesés érvkészlete, és persze a nettó hazudozás szinte ellenállítások nélkül töltik ki az uniós tagságunkról, hovatovább országunk európaiságáról vagy a gazdasági válság lehetséges megoldásairól szóló racionális beszéd helyét; és az ellenállítások hatékonyságát amúgy is erőteljesen tompítja a közszolgálati média feletti teljes és a magánsajtó feletti majdnem teljes kormányzati kontroll.

S bár a Századvég minap publikált felmérése, mely szerint a tagság ellenzői felzárkóztak a pártolók tömegeihez, inkább tűnik e propaganda részének, mintsem az eredményének, nem lehet nem észrevenni azt, hogy az uniós tagságunkat támogató, hosszú évek óta stabil választói többség megingott. A cél éppen ez lenne: az arányok tartós megfordítása; és ha ez bekövetkezik, Orbán élére is fogja állítani a dolgot. Magyarország uniós tagsága Orbán Viktor hatalmi ambícióinak a függvényévé vált. A kérdés nem úgy merül fel, hogy Orbán akarja-e Magyarország uniós tagságát, vagy nem, hogy ki akarja-e léptetni hazánkat az Európai unióból, vagy sem: hanem hogy eljön-e az a pillanat, amikor megteheti ezt, vagy sem. Dolgozik rajta.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.